Haarberg Orsolya, Erlend Haarberg, Unnur Jökulsdóttir: Izland – a végletek földje


2011.11.23.

2011-ben Haarberg Orsolya lett „az év természetfotósa”. Egyik műve – amely kiérdemelte „az év természetfotója” címet –, az izlandi Hverfell-krátert ábrázolja. A díjat a közelmúltban adták át a Magyar Természettudományi Múzeumban rendezett, sajtótájékoztatóval egybekötött díjátadón. Egyúttal megnyitották a díjnyertes fotókból rendezett kiállítást is, valamint bemutatták Az év természetfotói – Magyarország 2011 című kötetet. Haarberg Orsolya egyben társszerzője a National Geographic Könyvek Izland, a végletek földje című magyar és angol nyelvű kiadványainak is.

Haarberg Orsolya egyben társszerzője a National Geographic Könyvek Izland, a végletek földje című magyar és angol nyelvű kiadványainak is.
A fotóalbum filmvetítéssel egybekötött bemutatóját 2011. november 11-én este tartották a Nyugati téri Alexandra Könyvesház Pódiumán Haarberg Orsolya, Erlend Haarberg és Unnur Jökulsdóttir részvételével. Erlend szintén fotós, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy házastársak, Unnur pedig izlandi írónő, aki a fotóalbum szövegét írta. A beszélgetést ifj. Vitray Tamás, a kötet fordítója vezette.
A bemutató a filmvetítéssel kezdődött, pontosabban egy 10–15 perces digirámát láthattunk az izlandi képekből, ezt követte a kötetlen, személyes hangvételű beszélgetés, amely, igaz, kicsit döcögősen indult, ám aztán mindenki bemelegedett.
Megtudhattuk, hogy Orsolya Norvégiában ismerkedett meg későbbi férjével, 2005-ben összeházasodtak, és azóta is közösen fotóznak. Ez a kiadvány immár a sokadik közös munkájuk. Noha egy párost alkotnak a munkában is, azért általában két különböző témán dolgoznak, teljesen önállóan. Erlendet inkább az állatok viselkedése, fejlődésük érdekli, Orsolyát pedig inkább a táj, amelyben természetesen megjelenhet az állat is, de csupán mint a kompozíció része. A két stílus és érdeklődés változatos képi anyagot eredményez.
S hogy miért pont Izland? Orsolya 2008-ban kapott megbízást három hónapra Izlandon, s azóta is folyamatosan járnak vissza Erlenddel, mert beleszerettek a vidékbe. Ez idő alatt jelentős mennyiségű anyagot készítettek.

Izland lenyűgöző; az ellentétek vidéke; tűz és jég, sötétség és fény egyaránt megférnek egymás mellett. Czakó Zsolt, a könyv tervezője is erre a koncepcióra épített, a táj ellentétpárjaira, kontrasztjaira. Izlandot összesen 300 ezer ember lakja, és sok a néptelen terület, ahol nincsen ember alkotta tárgy, objektum. A hangsúly inkább a geológián van, a vulkánokon, a gleccsereken, hiszen ezek a táj fő jellemzői. Érdekesség, hogy a vulkanológiában is számos kifejezés használatos, amelyet az izlandi nyelvből vettek át és nincs egyéb megfelelője. A vulkán kifejezés például szigetet, hegyet, gleccsert jelent.
Sok érdekességet hallhattunk a személyes beszámolókból, többek között, hogyan közlekednek sível és autóval, és mennyire kell ismerni a veszélyes területeket. Elképesztő, hogy létezik olyan 2000 éves lávamező, amely jelenleg is olyan hőmérsékletű, hogy a ráeső hó elolvad rajta.

A borítón szereplő kráterről elmesélte, miben rejlik a fotó különlegessége. Az erodált mélyedésekben megül a friss hó, s hiába süvít a szél bizonyos szögből, ezekből a mélyedésekből képtelen kifújni a havat. Mindez különleges, fehéren csíkozott mintázatot, felületet eredményez, amely szintén a ritka izlandi jelenségek egyike.
A páros jelen volt az elhíresült 2010. évi vulkánkitörésnél is. Talán sokan emlékeznek rá, amikor a levegőbe került vulkáni hamu miatt a légi közlekedés Európa-szerte megbénult egy időre, és az izlandiak azon mulattak, hogy a külföldi médiumok képtelenek helyesen kiejteni az Eyjafjallajökull vulkán nevét. A könyvben erről a kitörésről is láthatunk képeket.

Erlendnek köszönhetően állatokról is találunk fotókat; madarakról és sarki rókákról. Ezek láttán mindenkinek ellágyul a szíve. Alapvetően természetesen a sarki rókák vadak, de Orsolyáéknak sikerült pár szelídebb példánnyal összeismerkedni, és egészen közelről fotózták őket. Néhányuk még a faházuk ajtajánál is sorban állt egy kis étel reményében, úgyhogy a téma szó szerint házhoz jött.
A jegesmedvék helyzete már korántsem ennyire szívderítő. Ahogyan a globális felmelegedés miatt a jégpáncél egyre több helyen megolvad, már nem összefüggő, hanem egyre inkább széttöredezett, az állatok nem képesek ezeken a területeken vadászni. Arra kényszerülnek hát, hogy hatalmas távolságokat tegyenek meg úszva a zsákmányért. Amikor pedig teljesen kimerülve és kiéhezve szárazföldre lépnek, sajnos emberre támadnak. Törvényt a sorsukkal kapcsolatban nem alkottak még ugyan, de úgymond izlandi szokásjog, hogy a szárazföldre tévedt jegesmedvéket azonnal lelövik, megelőzvén ezzel a tragédiát, hiszen egy ilyen ragadozóval való találkozás kimenetele egyértelmű.
Unnur Jökulsdóttir, a kötet szövegének szerzője izlandi születésű, a nyári hónapokat északon tölti, a télieket délen. Orsolyáéknak egy izlandi fotográfus mutatta be, jó kapcsolatot ápolnak azóta is, így jött az ötlet, hogy Unnur írja az albumhoz a szöveget. Noha korábban is kommentált már kiadványokat, ezt a felkérést azért tartotta különösen izgalmas kihívásnak, mert nemcsak a táj ábrázolása jelent meg a kötetben, hanem a vadvilágé is. Orsolyáékat ezenkívül pedig maximalistának tartja a szó jó értelmében. Tudta, hogy a munkájukkal szemben igényesek – fáradságot nem kímélve, a zord körülmények ellenére még télen, januárban is fotóztak. Izgalmasnak találta azt is, hogy nem izlandi fotós kiadványának elkészítésében működhet közre, hanem egy külföldi, jelen esetben magyar fotóssal dolgozhat, aki merőben másképp, más szemszögből látja a szülőföldjét, mint az izlandiak.
A nézők soraiból bárki kérdezhetett, bekapcsolódhatott a beszélgetésbe, ettől oldott hangulatú volt a rendezvény, majd végül a szerzők igény szerint dedikálták az albumokat, miközben kellemes légkörben bort lehetett kóstolni a terem egyik végében a Matias Pincészet jóvoltából.

A könyv igényes kivitelű, különleges képekkel, karácsonyi ajándéknak is kitűnő.


Haarberg Orsolya – Erlend Haarberg – Unnur Jökulsdóttir:
Izland – A végletek földje

Geographia Kiadó, 2011
Kötött, 255×255 mm, 256 oldal, 9900 Ft
ISBN: 9786155105104


Garaczi László: Pompásan buszozunk – egy lemur vallomásai 2.


2011.11.01.

Garaczi László első lemur-kötete, a Mintha élnél 1995-ben jelent meg. Már akkor sejthető volt, lesz következő, hiszen a kötet az egyes számot viselte, valamint nagyrészt a kisgyermekkorral foglalkozott, ami jó esetben önmagában hordja a folytatást. Három év múlva meg is jelent a lemur vallomásaiból a második kötet. Fókuszában már a kisiskolás kor áll.

Visszautazhatunk kisiskoláskori önmagunkba. Újraélhetjük, ahogyan a világ törvényeivel ismerkedünk, ahogyan kavarogtak a gondolataink, az indulataink és a realitás keveredik a fantáziavilággal, a képzeletünkkel, a vízióinkkal. A tanító néni ugyanis nem más, mint amerikai kém, aki mikrofilmet dug az orrába, bármerre járnak a kiránduláson, mindent rögzít vele. Tudják ők ezt jól, bárhogy próbálja leplezni.

A „Jaj, istenem, minek is nőttem meg!” sóhajtás többször visszhangzik. Ha a gyermeki szájat hagyja el a mondat, megmosolyogtat, hiszen messze van még a felnőttkor, és a felnőtt már tudja, hogy addig még számtalan „minek is nőttem meg” helyzeten kell átvergődnie. Amennyiben a felnőtt száját hagyja el ez a refrénszerű mondat, úgy inkább visszavágyódást, nosztalgiázást jelent.
Az időben ezúttal is ugrálunk, csakúgy, ahogy az előző kötetben. Az én hol a jelenben van, hol pedig a múltban részese a történéseknek. Megfejtendő rejtélynek itt van még ráadásul Lemúr Miklós alakja, akinek neve egyértelműen kitalált, jelképes, viszont a személye megint csak találgatásra ad okot. Vajon valós vagy kitalált? Esetleg ő maga lenne Garaczi?! Szócsöve lenne egyes szám harmadik személyben a szerzőnek? Esetleg az emberben megbújó kettősség egyik fele, s kicsit skizoid módon képviseli Garaczi valamelyik énjét? Ez újfent elgondolkodtat, ahogyan az első lemur-könyvben is voltak hasonló feladványok.
A műfaji besorolása is feladvány, szinte lehetetlen, ezzel jobb, ha nem is próbálkozunk. Önéletrajzi írásnak korántsem nevezhető, vallomásnak inkább, de talán a visszaemlékezés a legjobb „skatulya”, ha feltétlenül rá akarunk húzni valamit. A visszaemlékezés skatulyája sem teljesen stimmel, mivel az időszerkezet ezúttal sem kronologikus, hanem darabjaira töredezett, mozaikos. Már nem olyan kusza asszociációk halmaza ugyan az írás – mint az előző kötetben –, bár a jellegét, a garaczis jellegzetességét nem vesztette el, de mégis egységesebb szerkezetű, nem hat annyira kibogozhatatlan szövevénynek. Ha ebben logikát szeretnék keresni, azt mondanám, hogy amint a gyermek tudata, énképe, erkölcsi fejlettsége is folyamatosan kristályosodik, úgy tisztul le a szöveg is, amint haladunk előre az időben.
A stílusok ugyanúgy keverednek, ahogyan az idősíkok. A gyermeki szleng, valamint a választékos irodalmi és köznyelvi fordulatok, elemek kavalkádjában még egy-két tájnyelvi kifejezés is vegyül nagy összevisszaságban. Közben pedig feltétlenül tartsuk szem előtt Garaczi életkorát, pontosabban, hogy a szerző kisiskoláskora melyik időszakra tehető! Így egyben mindjárt képet kapunk a ’60-as évek szóhasználatáról is. Ezt valószínűleg a hatvanas generáció értékeli leginkább, hiszen azonnal személyes emlékekhez, élményekhez tudja kapcsolni, de a szöveg a többi olvasónak is „stílusos” információkkal szolgálhat, amennyiben erre nyitott.

Ha kisgyermekként nem is akarjuk elfogadni, hogy milyen „gusztustalan” módon készül egy gyerek, előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk mégis belátni, hogy nem azoknak van igazuk, akik azt gondolják, hogy egy csóktól fogan. Ezek borzasztó drámák, bár egyesek humorosnak találják. Valóban van benne mindannyiunk múltjából egy cseppnyi közös emlékkép, amely megmosolyogtat, hiszen az örök érvényű élethelyzetek egyetemes élmények. Gyermeknek lenni öntudatlan boldogságban, majd tapasztalva, csalódva és eszmélve felnőni – mondhatni kollektív tudatunk része. Ám ezek és az ehhez hasonló eszmélések, azt hiszem, „véresen” komoly kérdések – ezúttal Garaczinál gyermekruhába öltöztetve. Minden életkornak megvannak a maga drámái, felismerései, kár lenne alábecsülni e korai eszméléseket.

Fülszöveg
Egy csúzlibaleset kitágítja a teret és az időt, elindítva az emlékezés szertelen folyamát. Az elbeszélő a rendszerváltozás kulisszái közül tekint vissza iskolás- és úttörőéveire, de érintőlegesen beavat a kisgyermekkor (Mintha élnél), valamint a felnőtté válás (Arc és hátraarc) meghatározó élményeibe is. A Pompásan buszozunk! Garaczi László érzékeny nyelvezetű, ellenállhatatlan humorú lemur-vallomásainak második kötete.

„Garaczi hangos, elégedett, ijedt, hitetlen nevetésre késztet bennünket…” (Guido Graf, Basler Zeitung)

„Micsoda új hang, micsoda összefogottság, micsoda hagyományos történetvezetés!” (Dávid Péter, Bárka)

„…Garaczi humora még sosem volt ilyen végletes és sokféle…” (Gács Anna, Élet és Irodalom)


Garaczi László: Pompásan buszozunk – egy lemur vallomásai 2.

Magvető, Budapest, 2011
Kötött, 167 oldal, Ára: 2490 Ft
ISBN: 9789631429367


Garaczi László: Mintha élnél – egy lemur vallomásai 1.


2011.10.06.

Miféle vallomások? És miféle lemur? Garaczi László stílusát, sajátos galaxisát már sokan sokféleképpen próbálták megfejteni. Vannak, akik szerint éppen akkor jó a mű, ha nem kínál egyértelmű válaszokat, megfejtéseket. A Garaczi-próza biztos nem kínál, mivel már a műfaji meghatározása is csak homályos lehet, ahogyan az is – enyhe képzavarral élve –, hogy kerül a lemur az asztalra.

A Wikipédia szerint a lemur gyűrűsfarkú maki, Madagaszkár területén él. „A sziget nagyon régen elvált minden más kontinenstől. Indokolható álláspont szerint tulajdonképpen önálló kontinens. Emiatt élővilága egyedi.” Ennek jó része endemikus. „Endemikusnak az élőlények azon fajait és egyéb rendszertani egységeit nevezzük, amelyek természetes állapotban csak egy adott elterjedési terület határain belül élnek.” Magyarán: Madagaszkáron egyedülálló fajok találhatók.
„A legérdekesebbek azok az endemikus fajok, amelyek csupán egyetlen országban vagy azon belül is csak egy kisebb térségben, esetleg mindössze néhány négyzetkilométernyi területen fordulnak elő.” Ily módon a lemur Madagaszkár egyik szimbóluma.

Ami pedig az etimológiát illeti, ha felcsapom a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárát, azt olvashatom, hogy a lemur latin eredetű kifejezés, az elhaltak, holtak lelkét jelenti, valamint kísértetet. A szótár még említ egy lemuria nevű ünnepet is, amelynek célja a holtak ártó szellemeinek kiengesztelése. Amúgy egyesek szerint „létezett” Lemuria nevű kontinens is, Észak-Amerika és Ázsia/Ausztrália között, amolyan Atlantisz-féle, mivel elsüllyedtnek vélik. Atlantiszt viszont későbbre datálják. Így Lemuria viszi ez idáig az őskontinens címet bizonyos nézetek szerint. Hogy tektonikus mozgások vagy pólusváltás következtében süllyedhetett el, vitatott, de a tárgy szempontjából nem is lényeges.
Innentől kezdve az olvasó fantáziájára van bízva, hogy mit is akar belelátni ennek a lemurnak a vallomásaiba. A rég megélt gyermekkor ősemlékeit, amelyek a felnőttet kísértik mintegy szellemként egész életén át? Visszaemlékezés ez, vagy vágyódás a gyermekkor után? Ugyanis hol a gyermekkorban járunk, hol a felnőtt életében. Természetesen a múlt eseményei, történései hatással vannak a jelenre, gondolom, többek között ezt hivatott megjeleníteni, hogy folyamatosan ugrálunk az időben. Ahogy az életkor, úgy az identitás is bizonytalan a műben. Vajon azonos-e a szerzővel a narrátor? Hol igen, hol nem… Kicsit az a benyomásom, mintha az identitástudat alakulása a szerző esetében még mindig folyamatban lenne – ezt, minden élc nélkül, pozitív értelemben gondolom. Amolyan „jó pap is holtig tanul” féleségként.

Szövegszerkesztése bennem azt a benyomást kelti, mintha egy jó nagy adag marihuána elfogyasztása után írta volna az egész könyvet – majdhogynem egy szuszra, esetleg pár tudatmódosító bogyó után, de használhatta az ódivatú parkettalakkot vagy a hígítót is. Ehhez társul még sajátos humora, amely legtöbbször a gyermeki naivitás abszurditásából fakad. Csak úgy tolulnak a gondolatok egymás hegyére-hátára, egy-két „józan” pillanatot találok csupán a prózájában. Egyesek szerint az a jó írás, amin nem érződik az izzadság szaga. Hát ezen egyáltalán nem érzem! Leginkább József Attilától a Szabad ötletek jegyzékére asszociálok.
A szerkesztés tehát eklektikus, de itt ne a jól megszokott „ponyvaregényes” mozaikokra gondoljunk, az egész inkább álomszerű képzettársítási folyam. A gyermekkori emlékek, csínytevések, frusztrációk, a „nem akarok felnőni” érzése keveredik a felnőttkori én tengődéseivel, tivornyáival. Ez utóbbiak esetében már olvasva is sok nekem a bódító szerekből. Végül a kaotikus emlék- és gondolathalmazból összeáll a Nagy Egész.

Rejtélyekből, jelképes motívumokból nincs hiány, a „lemurság” mellett végigvonul az íráson az Ízisz-motívum is. Ízisz az ókori egyiptomi mitológiában Ozirisz húga, egyben felesége. A termékenység, a nőiesség és az anyaság megtestesítője. Kultusza még a római korban is élt. Ízisz a szétszakított Ozirisz darabjait gyűjtögeti, akit testvére, Széth gyilkolt meg. Miután összegyűjtötte a darabokat, a sakálfejű Anubisz – a halottak istene – összerakta és valamilyen formában életre keltette Oziriszt. Fiukat, Hóruszt már „halottként” nemzette.

Mit jelenthet Ízisz Garaczinál? Az anya alakját? Nem hiszem, ez túl kézenfekvő lenne, nem lenne garaczis. Sokkal inkább gondolok arra, hogy amint ezt az írást is össze kell rakni magában a kedves olvasónak ahhoz, hogy teljes képet kapjon, úgy a szerzőnek is össze kell szedegetnie a múltja darabjait, emlékmozaikjait és fel kell támasztania ahhoz, hogy felnőtt identitása teljes lehessen. Persze ez is csak egyféle megfejtése a többalternatívás értelmezésnek.
Az biztos, hogy a Garaczi-hang szokatlan. Főként 1995-ben lehetett újszerű, amikor a kötet megjelent. Az alcím pedig már akkor sejtetni engedte, hogy folytatást is várhatunk. 1998-ban meg is jelent a Pompásan buszozunk! című 2. kötet, majd ezt követte 2010-ben az Arc és hátraarc.


Garaczi László: Mintha élnél – egy lemur vallomásai 1.

Magvető, Budapest, 2011
Kötött, 128 oldal, 2490 Ft
ISBN: 9789631429374
 


Spiró György: Kémjelentés


2011.06.21.

Az idei könyvhétre jelent meg a szerző új novelláskötete. Az események sokszor passzív elszenvedője/aktív áldozata vall gyermekkori emlékfoszlányairól és felnőttkori kis „sokkjairól” – leginkább az elmúlt rendszerből, no meg azelőttről és azutánról. Merthogy előtte és utána is volt élet, meg persze közben is. Valamilyen. Milyenek azok a lenyomatok, ráncok, amelyeket a magyar történelem hullámai mostak az arcunkra? Melyek azok a félelmek, az általuk feltételesen kiépített reflexek, amelyek generációk zsigereibe ivódtak észrevétlen? És meddig mozgatja még mindez a magyar világot?

Az elmúlt rendszernél is jóval messzebb mehetünk, hiszen ahogy a szerző is írja: „A magyar vidéken évszázadok óta nem változott semmi. Jókai és Eötvös József országa ez, a Rab Ráby és A falu jegyzője világa, ahol bármilyen justizmord bármikor esedékes.” És ezzel muszáj egyetérteni; túlságosan mélyen gyökerezik ez a mentalitás ebben az országban; évszázados beidegződés. A besúgórendszer kiépítése már csak hab volt a tortán. Kiépült, mert kiépülhetett és működött. Nem tudhatod, kiben bízhatsz és ki fog eladni egy tál lencséért. Erről szól például a Melyik szomszéd? és a kötetnek címet adó Kémjelentés. Meg arról is, hogy ki milyen gerinccel viseli a rá mért sorsot (Hajbók, Lehet, hogy ő az, Díszpolgárok).
Ha már biblikus metaforát citáltam fentebb; elég „zsidózás” érte a szerzőt, ami benne kellőképpen nyomot hagyott, meg a jelen köteten is, nem egy novelláját szövi át (Amit a tanár mondott). „Spiró elsősorban és kizárólag magyar író, aki mellesleg zsidó, főleg, mert annak mondják” – jelent meg róla korábban. Ami egyébként engem hidegen hagyna – leszámítva, hogy írásaiban lépten-nyomon vélt vagy valós „zsidóságába” botlom. Mióta 2009-ben érettségi tétel lett, felütötték a fejüket különféle nézetek és ítéletek vele kapcsolatban, parázs viták izzanak mind a mai napig. Így ha tetszik, ha nem, ez a kérdés esetében megkerülhetetlen. Ő maga így vallott erről tavaly: „Külföldön könnyebben vagyok magyar író.” Amúgy meg senki sem próféta…
Amiről ír, annak forrása sokunk közös élményanyaga, de a lényeg mégsem a múlt rendszerek memoárjában keresendő. Olyan élethelyzetek ezek, amelyek kortól, helytől függetlenek, emberi természetünkből fakadó, örökkön ismétlődő szituációk, jellegzetes konfrontációk hol emberrel, hol erkölccsel, hol pedig saját magunkkal. Ezért is köszönnek vissza a Spirótól már megszokott beszélő nevek, mint jelen esetben a Ravaszdi és a Balek. Ravaszdik mindig is lesznek, akik megpróbálják Balekokat „palira venni” (A két igazgatók). Nemzeti típusokról szól a Milyenek a csehek (meg a magyarok meg a lengyelek)?, és megnevettet. Már ha valaki tud kínjában nevetni a nem túl kedvező képen; mert ilyenek a magyarok, ha jólesik a kritika, ha nem.
A politika és a bürokrácia természete sem változik soha; évezredes történetek. A kisember „szabadságharca” a mindenkori rendszerben, az árral szemben való kapálózása csak nagy erőfeszítés árán és csupán időlegesen lehet győzedelmes (Hetvenkilenc augusztusa). Mindennapi küzdelmeink közepette, rögzült mechanizmusainkban átsiklunk az élet valódi értékei felett, épp azokon a dolgokon, amik az élet esszenciáját adnák, a körülmények kérlelhetetlenül sodornak tovább, egyre messzebb, nincs időnk, nincs alkalmunk, nincs érdeklődésünk, nincs minőségi életünk (Domb).
Többször fölbukkan az elmúlás, a kötődés-elengedés, a felelősség és a lelkiismeret kérdése is. Mennyit tudunk tenni valamiért/valami ellen, mennyit szabad tenni és mennyit muszáj (Lodku unyeszló, Őszi eső, A két boldog magyar)?

Az Ünnepi Könyvhét kapcsán elgondolkodtató, hogy milyen sok „múltban kotorászós” mű jelent meg, a jelennel nem sokat foglalkozunk. A miértet lehet kutatni, de a válasz biztosan a jelenünkben keresendő, gyanítom, jobb, ha a kérdés költői marad. Spiró is jórészt a „múltban kotorász”, mégis aktuális a novellagyűjtemény éppen a már említett örök szituációk és erkölcsi dilemmák miatt. Akinek még nem sok a magyar valóságból és a „dicső” múltból, olvassa bátran!

Fülszöveg
Nehéz műfaj a novella: egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, az olvasó érzelmeire erősen hatni, s ehhez egyszerűen, képszerűen és drámaian fogalmazni. Nincs két egyforma novella, mindegyiknek saját szabályai vannak akkor is, ha a szerző történetesen azonos; minden egyes novellát addig kell kalapálni, amíg korábban nem sejtett törvényei napvilágra jönnek. A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos. Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy pontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül. Nehéz műfaj, ezért is próbálkozik vele az ember újra meg újra. Nagy írók sokszor segítettek rajtam: magányomat és tanácstalanságomat enyhítette, amikor váratlanul felmerült bennem egy-egy rég olvasott, egykor talán csak félig értett novella látomása, és a szerzővel lelki közösségbe kerülvén beláttam, hogy más is megélte már ugyanezt.


Spiró György: Kémjelentés

Magvető, Budapest, 2011
Kötött, 123×184 mm, 216 oldal, 2690 Ft
ISBN: 9789631428674

A szerzőről az AEGON Művészeti Díj kapcsán

Spiró laudációja Jenei Zoltánról 


Dr. Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila?


2011.04.22.

Kell egy kis perverzió ahhoz, hogy József Attila halálát ennyi év után elővegyük, s nem is akárhogyan, hanem kriminológiai, kriminalisztikai szempontból. Sok-sok év távlatából, élő szemtanúk nélkül, csupán a ránk maradt dokumentumok alapján rekonstruálni egy nap eseménysorozatát igen nagy kihívás. Főleg, ha azt szeretnénk bizonyítani, hogy baleset történt, nem pedig öngyilkosság.

Garamvölgyi László neve ismerős lehet nekünk a televízióból; ő volt az Országos Rendőr-főkapitányság szóvivője sokáig, aztán – 19 évi kommunikációs munka után – kinevezését indokolás nélkül visszavonták. Ettől függetlenül nem hinném, hogy kétségbe esett, egyrészt, mert „parkolópályás” állást azért kapott, másrészt, rendőrségi-sajtós tevékenységéhez kapcsolódóan igen sokrétű tevékenységet folytat; blogot vezet, forgatókönyvet ír és kutat, sokat publikál.

A költőzseni haláláról szóló könyvében tételesen végigveszi a költő gyermekkorától kezdve az estelegesen traumatizáló eseményeket. Gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor, míg végül el nem érkezünk az utolsó naphoz. Az olvasó már-már úgy érzi, hogy itt aztán a „józsefattilaságban” Ádámtól-Évától indulunk. Ráadásul nem is egy irodalomtörténész, hanem egy rendőr idegenvezetésével araszolunk, és az egésznek a kriminalisztikához az égvilágon semmi köze, ám a könyv vége felé lassan összeáll a kép, hogy miért is kellett mindezekről beszélni.
Halkan jegyzem meg, hogy az irományra igencsak ráfért volna a lektorálás, mivel hemzsegnek benne a stiláris, nyelvhelyességi és központozási hibák, annak ellenére, hogy többször is kiadták, ráadásul „javítva”! Hiába, az élő szó más, mint az írás… (Emlékszünk arra a televízióbeli elszólásra, igaz, a krimijeiről volt szó, hogy nem szokta még egyszer átnézni a szövegeket, hiszen azok „készen vannak”. Semmilyen kézirat nincs „kész” az egyszeri megírással – a szerk.)
Az utolsó nap eseményeinek rekonstruálásában elsősorban a ránk maradt dokumentumok; táviratok, jelentések, jegyzőkönyvek, halottvizsgálati bizonyítvány és a testvérek visszaemlékezései adtak támpontot. Igaz, csak bizonytalan támpontot, ugyanis számos helyen találunk az események leírásában ellentmondást. Ám épp ez indította el ennek a könyvnek a születését. Akkor hogy is történt valójában? A testvérek emlékeznek rosszul, vagy a dokumentáció nem pontos? Merthogy a korabeli lapok hitelességére nem lehet sokat adni, az bizonyos. Futótűz módjára vették át egymástól az elferdített, hiányos, bulvárosított híreket.

A farbával csak a könyv végén áll elő; 1995-ben a balatonszárszói helyi televízió interjút rögzített az utolsó élő szemtanúval, Budavári Jánossal, aki úgy nyilatkozik, hogy József Attila átbújt a leeresztett sorompó alatt, és a két tehervagon között akart átmenni, amikor a mozgásban lévő szerelvény halálra gázolta.

Garamvölgyi a baleset változatát egyébként többek között azzal is magyarázza, hogy az öngyilkosság nem tipikus módon történt volna, ugyanis az életuntak a nyílt vasúti pályán a vonat elé vetik magukat, nem pedig a még álló kocsik közé másznak. Ezenkívül a költő életében akkor éppen pozitív események sora következett, így oka sem lett volna az öngyilkosságra, hiszen terveket szőtt, bizakodó volt és tevékeny, kiegyensúlyozott. Búcsúlevelet sem hagyott…
Ám a legtöbbet a halottkém jelentése bizonyít, ami ott áll a papíron feketén-fehéren; részletesen taglalja, hogy a halotton hol, milyen sérülések találhatók. Ez alapján, valamint a korabeli tehervagonok szerkezetét vizsgálva pontosan leírható az eset forgatókönyve. És lassan az ellentmondások miértjei is kirajzolódnak…

Fülszöveg
„»Tiszta szívvel« állíthatom, hogy József Attila nem követett el öngyilkosságot, hanem baleset áldozata lett! Ennek alátámasztására nemcsak az irodalomtörténet minden kritériumának megfelelő bizonyítékokat sorakoztatok fel, hanem perrendszerűen is igazolom állításaimat.
Tárgyi érveim eddig is voltak, most azonban végre előkerült és a kötetben megszólal az egykori szemtanú…”


Dr. Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila?
Pallas-Antikvárium Kiadó, Budapest
Kötött, A5, 210×148 mm, 230 oldal
ISBN: 9639117471
 


Gerald Benedict: Maja próféciák a 2012-es évre


2011.03.05.

 Végre egy könyv, amely 2012-vel kapcsolatban nem kiált világvégét, sem amerikai akciófilmek jeleneteihez hasonlatos látványos katasztrófákat. A szerző a sokat rágott témát autentikusan próbálja megközelíteni – lévén teológus és összehasonlító vallásfilozófus. Könyve először 2008-ban jelent meg az Egyesült Királyságban, itthon 2010-ben Vekerdy János fordításában.

Aki eddig egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel, az is nagy vonalakban rálátást kap a témára a könyv eleji rövid bevezetőből. Fellengzősen szólva az egész maja kultúráról és történelemről, egyszóval kicsit „képbe kerülünk”. Na persze, nem nagyon, csak annyira, hogy megérthessük mindazt, amiről a következőkben szó lesz.
Végigszáguldunk a prófécia fogalmán, születésük körülményein, a környezeti, földrajzi viszonyokon, a földművelésen, a vallásukon, mitológiájukon és képet kapunk arról, milyen is a maják időfelfogása, valamint naptáraik. A maják úgy tartották, hogy az idő ciklikus, ami azt jelenti, hogy a történelem ismétli önmagát, vagyis a múltból kikövetkeztethető a jövő.

Ahogy gyakori az emberi élet hétéves ciklusos szakaszolása, úgy osztják a maják a Föld „életét” 26 ezer éves evolúciós ciklusokra. S hogy mi is fog történni 2012. december 21-én? Semmi más, mint hogy a Föld belép a következő 26 ezer éves periódusába. És ahogy az emberi élet ciklusainak is különböző életfeladatai, céljai, motivációi vannak, ugyanígy Földünknek, ahogyan a bolygón élő embereknek is. Nevezetesen a környezeti fenntarthatóságra való törekvés. Ennek az időszaknak ez a nagy kihívása; az erőforrások gazdaságos kihasználása, a környezetszennyezés visszaszorítása, az élővilág megmentése, a beteg Óriás meggyógyítása. Természetesen ezek hosszú folyamatok, nem egyik napról a másikra történő látványos fordulatok. Ez a nagy titok, ez minden, ami köré mendemondákat szőtt a XXI. század. De mi lehetett az oka a sok negatív értelmezésnek?
Valószínűsíthető, hogy a Vénusz 2012. június 6-i speciális helyzete, amihez a maják mindig tragikus események bekövetkeztét kötötték megfigyeléseik alapján. Olyannyira tartottak bizonyos együttállásoktól, hogy az emberáldozatra is hajlandók voltak, ami egyébként nem jellemző rájuk. Tudomásunk van olyan fogolyról, akit több mint egy évtizeden keresztül azért tartottak életben, hogy a különleges együttállás alkalmából feláldozzák, megelőzve ezzel a különféle csapásokat.

A próféciákat az úgynevezett „Chilam Balam”, azaz jaguárpap jegyezte le. A papok azért kapták meg a jaguár jelzőt, mert a maják különleges kapocsnak tartották az állatot az anyagi és a szellemvilág között. A jaguár éjszaka, sötétben is közlekedett, átjárt a szellemek birodalma és az emberek világa közt. Így járt át a jaguárpap is transzállapotban a szellemekhez, akik közöltek vele bizonyos információkat. A papok igyekeztek ezeket rögzíteni, de sajnos Cortez idején rengeteg megsemmisült a feljegyzésekből. Ami megmaradt, leginkább annak köszönhető, hogy a hódítókat kísérő szerzetesek közt akadt olyan, aki a kereszténység tanainak alátámasztására kívánta ezeket felhasználni, és e célból tanulmányozta, gondozta őket.

A maják több naptári rendszert is kidolgoztak. Ezek jórészt a földművelést segítették, és általában egymással kombinálhatók, összehangolhatók. A függelékben pár naptárat is találunk az eredeti jelölésekkel.
Annak ajánlom a könyvet, akit 2012-vel kapcsolatban nem a jövendölések apokaliptikus belemagyarázása érdekel, hanem a maják gondolkodásmódja, s ebből kiindulva a próféciák értelmezése. Ne klasszikus értelemben vett tudományos munkát várjunk (forrásokból is használhatott volna többet, változatosabbakat a szerző), de a témával kapcsolatos kiindulópontnak mindenképpen jó.

Fülszöveg
Gerald Benedict teológus, fő kutatási területe az összehasonlító vallásfilozófia. Könyvében azokat a maja próféciákat elemzi, amelyek 2012-re jelentős változást jövendölnek a világ és az emberiség sorsában. Amerikában és Nyugat-Európában jelentős figyelem fordul a 2012-es esztendőre, sokan az Apokalipszis eljövetelében hisznek - Benedict ezzel szemben azt próbálja bemutatni, mit jelentenek a maja jóslatok. Míg egyesek 2012. december 21-ére egy világfordító esemény bekövetkeztét várják, Benedict a jóslatokat elemezve azt vetíti elénk, hogy nem egyik napról a másikra történő változásra kell számítanunk. Szerinte nem a világ pusztulására utalnak a próféciák, sokkal inkább arra a veszélyre, amit a Föld készleteinek kizsákmányolása és beszennyezése jelent.


Gerald Benedict: Maja próféciák a 2012-es évre

Saxum, 2010
Kartonált, 232 oldal, 2500 forint
ISBN: 9789632481371


Krzysztof Varga: Turulpörkölt


2010.02.22.

Krzysztof Varga félig lengyel-félig magyar származású, ezért formál jogot arra, hogy a magyarokat bemutassa elsősorban a lengyeleknek, akik szerinte a híres lengyel-magyar barátságról azt sem tudják, hogy létezik…

Valljuk be, mi magunk sem tudunk túl sokat a lengyelek mindennapjairól, politikai közéletükről meg aztán szinte semmit. Ezzel ők is valahogy így vannak…

Többek között ezért született meg ez a könyv. No, meg azért, hogy a szerző nosztalgiázhasson saját gyermekkoráról, aminek egy részét hazánkban töltötte. Egyéb iránt a nosztalgiázást a magyarok szemére is hányja, amennyiben az a múltban való kotorászásban és siránkozásban kimerül. S ez bizony gyakran megesik… „Búskomorkodni” divatos nálunk. Aztán itt van még a magyar valóság abszurditása, ami már hagyomány egy olyan országban, ahol lehet valaki tengernagy tenger nélkül.

Ha valaki azt gondolja, hogy Krzysztof Varga sérteget, akkor háborodjon fel. Én inkább mosolygok. Hiszen nem száraz útikönyvet írt, hanem szubjektív élménybeszámolót erről az országról, a benyomásairól. Valóban, a Turulpörkölt címet tekinthetjük provokatívnak, én inkább maradok a figyelemfelkeltő jelző mellett, hiszen a frappáns címadásnak a megbotránkoztatás is egy módja. Az már más kérdés, hogy a „Hitler-szalonna” mintájára kitalált belső fejezet címek mennyire fedik az adott tartalmat…

S ha már a pörköltnél tartunk, tudom, meredek efféle párhuzamot vonni, számomra az írás vezérfonala mégis Krúdyt idézi egy gyengébb változatban - a szerzőnek is a híres Szindbád „velős-jelenetet”. „Átsétálunk” az országon - leginkább Budapesten - és sorra vesszük azokat a vendéglátó ipari egységeket is, ahova érdemes valamilyen szempontból betérni. És ezt ezúttal nem az osztályos besorolás határozza meg…

Néhány tárgyi tévedéstől eltekintve egészen élvezhető, fanyar humorral fűszerezett az írás és nyilván legtöbbünk fülét nem bántja, ha azt mondják néptáncos helyett helytelenül, hogy népi táncos. Az enyémet bántja. A Sziget fesztivál sem rockfesztivál, talán az első pár évében még annak volt nevezhető, ma már nem igazán, valamint a Semmelweis utcában nagyon is működik magyar bolt. Hiányoltam azt is, hogy a „Csizma teret” és a „Csizmát” nem nevezte nevén a szerző - ha már gyermekkorát itt töltötte - hiszen mindenki így ismeri, nem körülírva csonkolt lábként… Mindegy, nem kekeckedek, ez bocsánatos „bűn”, de az már kevésbé, hogy a Moszkva téren terítőt áruló viseletes nénik délután összecsomagolnak és visszautaznak a falujukba. Hiszen nagyon nem csomagolnak és nagyon nem utazgatnak a Moszkva tér és a falujuk között, ugyanis ezeknek az asszonyoknak a faluja Szék, egy erdélyi település, s eredeti szőtteseket, hímzéseket hoznak az anyaországba, remélve, hogy itt talán van rá kereslet, mert odahaza nagyon nincs… és az útiköltségre sincs nagyon, csak alig… Ezt illene tudni, vagy különben szóba se hozzuk őket…

Szóval K.V. nem csak magyar gasztronómiai élményt ad - még ha papírszagút is -, hanem egyben kulturális, politikai, történeti betekintést is próbál adni. Közben magunkba ihatjuk a tipikus helyek hangulatát. Ja, hogy nem tetszik, amit látunk?! Mutogathatunk az íróra, aki tükröt tart és nem gondolja a magyarokról, hogy lenne öniróniájuk. Én sem…. Mert különben ez a könyv nem kavart volna akkora port. Meg akkor sem, ha a politika nem mételyezné mindennapjainkat és az agyakat észrevétlen…

A nagy Európában - be kell ismernünk - nem nagyon foglalkoznak kis hazánkkal. Most valaki reklámozza, de nekünk semmi nem jó!? Ejnye… No, de sebaj, az örök sorssal való elégedetlenkedés is sajátunk, valamint a jogot is megtartjuk magunknak, hogy országunkat bírálgassuk, még ha valaki ugyanazt mondja, ugyanazt látja is, mint mi…

Rendben, aláírom, nem valami jó a PR-unk külföld felé. Akkor gyerünk, íródjon egy lengyeleket bemutató realista könyv is nekünk és majd ha a szomszéd tehene is döglik, mindjárt jobb lesz…

Hogy a „nagy magyar” kérdésben állást tudjunk foglalni - ha egyáltalán akarunk -, valamint eldöntsük, akarunk-e valóban olyanok lenni, mint ahogy a szerző mondja, mindenképpen ajánlott elolvasni a könyvet.


Krzysztof Varga: Turulpörkölt
Európa Könyvkiadó Kft., 2009.
Kartonált, 192 oldal
ISBN: 9789630789646


Egymásra hangolva – avagy öt szeretetnyelv a házasságban Gary Chapmantől; Te beszéled a párod szeretetnyelvét?


2009.03.06.

Hányszor éreztük azt, hogy párunkkal mindketten ugyanazt szeretnénk, de valahogy mégsem jön össze, mégsem úgy működik az egész, ahogyan kéne. Mert hiába ugyanaz a cél, a célhoz vezető út többféle lehet.

Egymásra hangolvaFérfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást? Mindegyik mást akar… a férfi a nőt, a nő férfit… – mondta már Karinthy is. És valóban – a férfi és női gondolkodás alapvetően különbözik, ez már-már közhely. Hiába fordulunk párunkkal mindketten nyitottan egy probléma megoldása felé, ha nem egy nyelvet beszélünk, csak elbeszélünk egymás mellett. És mi is ez a nyelv? A szeretetnyelvünk. Ami minden embernek más és más. Mindenki különbözőképpen fejezi ki a másik iránti érzéseit, saját gondolatait, érzelmeit. És a partnerünk is másképp érzékeli a mi jelzéseinket; saját nyelvére fordítja, saját nézőpontjából értelmezi a jeleket. Ebből bizony néha akadnak félreértések.

A kommunikáció alapvető fontosságú egy kapcsolatban, ezért érdemes odafigyelni arra, hogy valóban azt jelezzük és olyan módon, amit szeretnénk és amit párunk úgy is fog értelmezni, ahogy azt szánjuk. Ki ne hallott volna már olyat barátnőjétől, hogy: „én mindent megteszek érte, főzök, mosok, gyereket nevelek, neki meg csak az tűnik fel, ha este nincs szex”. Ez a férj nem feltétlenül egy lusta, léhűtő alak, csak valószínűleg, nem a háztartásban végzett munkával fejezi ki a szeretetét. Normális esetben egy nő – főleg egy anya – gondoskodik, hiszen ez a feladata, ez van az ösztöneibe kódolva. A férfi pedig megteremti a családja számára az anyagi biztonságot. Ha ez a férfi nem segít a házimunkában, de például néhanapján elviszi a feleségét szórakozni, vagy kedveskedik neki valami aprósággal, esetleg észreveszi az új ruháját, vagy frizuráját, akkor nincsen semmi probléma. A helyzet csak annyi, hogy más szeretetnyelvet beszél, mint a párja.

Az öt alapvető szeretet nyelv a következő. Az elismerő szavak, az együtt töltött minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés.

Elismerő szavakra a legtöbb nő vágyik; „drágám, milyen csinos vagy ma, vagy milyen jól esett, hogy a múltkor a haverommal – akit utálsz – váltottál pár szót. A minőségi együtt töltött idő már nem olyan nyilvánvaló nyelv, mint az elismerő szavak. Sokunk vágyik arra, hogy párjával egy hosszú hétköznap után leüljenek este és elmeséljék egymásnak, mi történt velük aznap, milyen problémákat kellett megoldaniuk. Sokszor a másik hallgatása, figyelme ér a legtöbbet. A minőségileg együtt töltött idő nem csak beszélgetés lehet, hanem bármilyen közös program, egy kirándulás, egy mozi, vagy akármilyen tartalmas együttes időtöltés, ami nem keverendő össze az esti szótlan TV-bámulással. Az ajándékozás többnyire a férfiak kifejező eszköze. Egy szál vörös rózsa, egy ékszer, jó esetben a figyelmesség apró jele, ám könnyen a lelkiismeret-furdalás vészjósló jelévé válhat, ha csak akkor fordul elő, amikor párunk valami rossz fát tett a tűzre. Így sajnos nem ér semmit… Ki ne gondolt volna már arra, amikor kedvese beállított valami aprósággal, hogy „Uramisten! Már megint mit csinált?”

A szívességek mindkét félnek jól esnek, elég egyértelműek, így a másik könnyen észreveszi, értékeli. Például a férfi azt mondja a nőnek: Édesem, tudom, hogy utálsz porszívózni, ma megcsinálom én. Sajnos, ilyet ritkán mond egy férfi, de elő lehet belőle csalogatni ehhez hasonló mondatot, mondjuk úgy, hogy azt mondjuk: Tudom, utálod lemosni a kocsid, én szívesen lemosom, ha te meg addig kiporszívózol. Soha ne felejtsük el, egy párkapcsolat mindig adok-kapok játék!

A testi érintés nem tévesztendő össze a szexszel. Természetesen az is ide tartozik, de elsősorban az apró hétköznapi érintésekről van szó. Teszünk-veszünk a konyhában és közben a párunk, ahogy elmegy mellettünk, finoman megsimogatja az arcunkat, s már megy is tovább. Persze a férfiak a szexet részesítik előnyben, ezen nem kell megsértődnünk, ők nehezebben fejezik ki magukat szóban. Viszont az érem másik oldala, hogy ha elmarad egyszer-kétszer az esti szeretkezés, mert holtfáradtan dőlünk be az ágyba, hajlamosak azt gondolni, hogy már nem szeretjük őket. Nekik is megerősítésekre van szükségük a saját nyelvükön.

Amíg friss egy kapcsolat – tudjuk jól -, jótékonyan elfed mindent az újdonság varázsa, alig vannak konfliktusok. A problémák mindig a monoton szürke hétköznapokban jelentkeznek. Egy párkapcsolatban ez jelenti az igazi kihívást, a sokasodó gondok teszik próbára a szeretetet. Ilyenkor gyakran párunk legkisebb hibája is óriásra nőhet a szemünkben. Ekkor kell megvizsgálnunk saját igényeinket, hogy mit várunk el a másiktól és mi mit tudunk/vagyunk hajlandóak megtenni a másikért. Ha saját igényeinket sikerült meghatározni – sokszor ez a legnehezebb feladat – már meg tudjuk határozni szeretetnyelvünket is. Utána kezdhetjük vizsgálgatni párunkat, hogy ő milyen nyelven beszél. És figyeljük csak meg, többet érünk vele, ha teszünk pár kedves, a másiknak jól eső gesztust, mintha állandóan korholjuk a hibáiért. Ha azt látja, mi is változtattunk a hozzáállásunkon, automatikusan ő is változni fog anélkül, hogy az egészet túlbeszélnénk.

Kapcsolatainkon belül foglalkoznunk kell a kifejezésbeli, kommunikációs zárlatokkal, nem tehetünk úgy, mintha a kapcsolatnak e nélkül is működnie kéne. Sajnos, semmi nem megy magától, mint minden másba, ebbe is energiát kell fektetni, ami viszont később megtérül…

A könyv olyan dolgokról beszél, amit mindannyian ismerünk, csak nem akarunk róla tudomást venni, vagy nem gyakoroljuk. A könyvet azoknak ajánlom, akiknek van bátorságuk elemezni kapcsolataikat.


 

Register / Log in

Language