London Eye – magyar szemmel, Interjú Pap Ida fotóssal


2011.06.10.

pap IdaHol kezdődik a profizmus, és hol végződik az amatőrség? Lehet valaki profi amatőr vagy amatőr profi? Mi lehet inspiráló a nagyvárosi környezetben? Miért érdemes azt láttatni, amit mindennap látunk? Van-e különbség a magyar és az angliai fotósmentalitás között? A digitális fotózás sűrűjébe Pap Ida, Angliában élő „amatőr” fotós vezet, és tárja elénk szakmai hitvallását.

Hogyan, mikor találtál rá erre az útra?

Valójában 2008-ban. Addig mindenféle megfontolás nélkül kattintgattam, mint sokan mások. Nincs a történetben sem híres családi fotós, sem az újra divatba jött játék kamera, amin felnőttem volna. Csupán elhatározás kérdése volt. Belevágni csak szívvel-lélekkel akartam – vagy sehogy. Amikor minden szempontból elérkezettnek találtam az időt, megvettem az első fotóskönyvem, hogy átrágjam magam a digitális fotózás alapjain. Ezután fogadtam egy magántanárt, akivel néhány hónap alatt sikerült az elméletet a gyakorlatba átültetni. Hamar ráéreztem, mi az, ami érdekel, s mi az, ami nem… A továbbiakban már csak ennek a belső késztetésnek igyekeztem eleget tenni.

Mi az, ami érdekelt?

Akkor és most is a nagyvárosi környezet. Minél elhagyatottabb és kopottabb, számomra annál csábítóbb. A szépség esztétikai fogalma amúgy is bonyolult. Érdekesnek találom azt, ahogyan az idő és a véletlenszerű körülmények formálják a teret, ahogyan lenyomatot hagynak a dolgokon. A tárgyak és az épített környezet is mesél magáról sajátos módon. Ezt szeretném megragadni, kiemelni, láttatni. Persze látjuk mi ezeket, nap mint nap szemtanúi vagyunk a jelenségnek, csak éppen nem vesszük észre. Én ebben láttam a kihívást; „észrevetetni”. Úgy bemutatni környezetünket, ahogy még nem láttuk. Színek, számok és formák váltak a fókuszpontommá, és egyre jobban élveztem a fotózást. Ekkor készültek az urban abstract fotók.

Van olyan utcája Budapestnek, amin még nem sétáltál végig?

Biztosan van, bár a „típusokat” már bejártam. Talán ezért is éreztem úgy, hogy környezetváltozásra van szükségem, azt hiszem, ez az egyik oka, hogy Londonba költöztem. Itt az építészetet találtam ösztönzőnek, meg persze a sokféle nemzetiség elegyét, az állandó pozitív, inspiráló hangulatot. Itt az emberek roppant befogadóak. Szélesedett a látószögem is, felfigyeltem a tágabb környezetre, és igyekeztem magát a járókelőt is elhelyezni a keretben. A járókelőt, és nem az embert, ezt hangsúlyozom. A nagyvárosi fotózásban számomra nem fontos, ki van a képen, továbbra is a környezet a lényeg, amelynek az ember csak egy névtelen, véletlenszerű alkotóeleme – miközben tudjuk, ő az egész teremtője.

Ezek a fotók egyfajta nyomasztó, „egyedül a világban” érzést közvetítenek. Jól érzem?

Ha így érzed, ez nálam nem szándékolt hatás. Egyedül talán, de mégsem elveszve, nem magányosan. Az utcafotózás műfaja nem izgat, számomra a környezet puszta dokumentálása sosem volt kihívás. Szeretném, ha a fotóim tartogatnának némi titkot is, valami megfejtendőt, elgondolkodtatót. Ehhez a környezet más szemszögből való megközelítése szükséges. A tükröződések hozzásegítettek ahhoz, hogy némileg koncepciók mentén gondolkodjak, ezen az úton szeretnék a jövőben továbbhaladni.

Tetszik az efféle nyitottság. Mik a jövőbeli terveid?

Nevezzük inkább elképzeléseknek! A koncepcióban való gondolkodás az, ami igazán lenyűgöz. Ez már összetettebb alkotást és kreatív látásmódot feltételez. Hogyan lehet egy történetet elmesélni egyetlen keretben? Itt kezdődik a fotózás művészete. Sokszor manipulálom a fotóimat, nem titok – a kívánt kompozíció feltételei nem mindig adottak a helyszínen. A lényeg a végeredmény és az, hogy a végső kép közelítsen a fejemben lévő „negatívhoz”. A mai képszerkesztő szoftverek remek eszközök, és nem kívánok belemenni a „photoshop kontra manipulációmentes fotózás” erkölcsi témakörébe. A kertész érdeme sem az ásási technikájában rejlik, hanem a felásott földben. Megdöbbentő egyébként, hogy még mindig hallani negatív állásfoglalásokat az utószerkesztés „jogszerűségét” illetően – meddig beszélhetünk még fotóról, és mikortól manipulációról? Mosolyra fakasztanak azok a törekvések is, amelyek ezt próbálják meghatározni, például a pályázatokra való beküldés feltételeit olvasva: általános színkorrekció még szabad, ámde elemek hozzáadása vagy elvétele már nem! Az én olvasatomban manipulációnak számít még a színekkel való kísérletezés is, a zavaró elemek eltávolítása pedig szinte minden esetben kívánatos. A digitális eszközök már rég nem szabnak határokat, a mai fotózásban nem beszélhetünk korlátokról, csak jó ízlésről.

Az utószerkesztés létjogosultságát vitatókkal hol találkoztál? Úgy értem, ez hazai sajátosság?

Hazai sajátosság leginkább, sajnos, a rosszindulatú kritika, az irigykedés, a rossz értelemben vett, más kárára való rivalizálás. Mi, magyarok profi szinten műveljük ezt, függetlenül attól, hogy szakértői vagyunk az adott témának vagy sem. A magyar fotósoldalakat – az imént említett okokból – messzire elkerülöm. A hibák hangsúlyozása minden építő jelleg nélkül, egymás kioktatása és az állandó versengés kimondottan magyar sajátosság. Itt, Angliában nagyon támogatják a művészetet, és ezt nem csak financiálisan értem. A mosoly, néhány jó szó, önzetlen elismerés, az információ szabad áramoltatása, a másikkal való megosztása nem kerül pénzbe, mégis csodákra képes. Nem a két ország lehetőségeit szándékozom összemérni – hisz nyilván kevesebb magazin, galéria és intézmény van otthon –, hanem a mentalitást. A gyógyuláshoz vezető út ezúttal is önmagunkon keresztül vezet. Amíg a másiktól várjuk az első lépést, a helyzet megoldása továbbra is csak délibáb marad.

Mondj konkrét példát pozitív külföldi tapasztalataidból!

Sok példát tudnék felhozni, de csak egyet emelek ki. London Independent Photography – röviden LIP – a neve a közel 25 éves szervezetnek, amely számtalan lehetőséget kínál fotósoknak, legyen az kezdő, amatőr vagy profi. Megjelenést biztosít a LIP magazin oldalain, hivatalos kiállításán, szemináriumokra, workshopokra invitál gazdag programfüzettel. Önszerveződésű, „kerületi” csoportjai akciódúsak, ahol havonta egyszer élőben is tapasztalatot cserélhetnek a tagok. Témaspecifikus beszélgetések, egymás fotóinak szemrevételezése, együttműködés közös projekteken, kiállításokon, különféle programokon való részvétel rengeteg jókedvvel. A kapcsolatépítés oldottabb, mert nem öncélú, és talán ettől hatékonyabb is. Nekünk, magyaroknak egymás támogatásában, motiválásában mindenképp fejlődnünk kell.

Akkor hol is kezdődik a profizmus, és hol végződik az amatőrség?

Ez rendkívül összetett kérdés! A kedvenc mottóm ezzel kapcsolatban így szól: „minden művész először is amatőr volt”. Ez dióhéjban a lényeg, mégis ódzkodunk használni az amatőr jelzőt, mert pejoratív értelmű és beskatulyázó. Egy amerikai oldalon olvastam először, hogy profi fotósnak az tekinthető, aki az évi bevétele legalább 80 százalékát fotózásból szerzi. Az amatőr az, aki jövedelmének 50–80 százalékát nyeri a fotózásból. Mindezzel le is zárhatnánk a témát, csak éppen ezt a sablont nem lehet az európai, főleg nem a magyarországi helyzetre ráhúzni (kevés profi fotográfust tarthatnánk így számon). Nyilván valahol meg kell húzni a határvonalat, ám a „digitális robbanás” hatására annyira felhígult a szakma, hogy ezt többnyire csak „érezni” lehet. Nem hinnem, hogy a profizmus bevétel függvénye, túl sok profi kóklert látni manapság, miközben sok fiatal tehetség dolgozik áron alul. Ki számít profi fotósnak tehát? – szoktam kérdezni én is másoktól, és nagyjából azonos válaszokat kapok. Azt hiszem, a tapasztalat és a munka minősége a tényleges mérce, függetlenül az elvégzett vagy el nem végzett iskolák számától. Jó jel, ha magunk mögött tudhatunk néhány magazinban való megjelenést, kiállítást, fizetett megrendelést, ám főállású fotósként helytállni manapság sehol sem könnyű, még Angliában sem.

Léteznek tehát profi amatőrök és amatőr profik.

Viccesen hangzik, de erről van szó. Ma már mindenki számára egyenlő arányban elérhetőek az eszközök – korlátlanul. Néhány youtube tutorial es oktatódévédé után profi retusálókat, grafikusokat megszégyenítő munkákat készítenek otthonról a tinédzserek. Az egész szakma a feje tetején áll, és legfőképp semmi sem állandó. A kialakult versenyhelyzetből a kameragyártó cégek profitálnak a leginkább, és mi el is hisszük, hogy egy jó kameránál kezdődik a fotóstörténet, miközben talán épp ellenkezőleg. Annál végződik.

Hol találkozhatunk a munkáddal a jövőben?

Elsősorban az interneten, de hamarosan könyv formájában és remélhetőleg CD-borítókon is.


 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása