A Mai Manó Ház három kiállítása


2011.05.19.

Már a Magyar Fotográfusok Háza, a Mai Manó Ház is megér egy misét – ahogy mondani szokták – a Nagymező utcában, a magyar Broadway-n. Gyönyörű műemlék épület faragott korlátokkal, stukkókkal, ólomüveg ablakokkal. Itt nyílt meg három kiállítás is egyidejűleg 2011. május 12-én, amelyek június 26-ig megtekinthetők: Szombathy Bálint: Mozgásképek, Molnár Zoltán: Brazil Napló 2008, Páczai Tamás: Bozgor. Ajánlom.

Szombathy Bálint képtávírós Mozgásképei töredezett, félrecsúszott, helyenként duplikálódott alakokat mutatnak fekete-fehérben – kicsit sárgultan –, mintegy a történelem folyamában elmosódó, elúszó alakokat.
Kezdetben ez az egész telefotográfiai gyűjteménynek indult 1980-ban. Szombathy az újvidéki Magyar Szó napilap grafikai szerkesztőjeként több száz olyan hírügynökségi fotót mentett ki a napi selejtből, amelyek eredeti rendeltetésüket tekintve használhatatlanok voltak, ám volt bennük „valami”, amelynek révén be lehetett őket emelni a művészetbe. 1982-től fogva már saját alkotásaiként, rendszerbe foglalva állította ki ezeket a „hibás” képeket, ezáltal a képtávírót új, sajátos művészeti kifejezőeszközzé téve.
Néhol a szereplők mintha szándékosan rejtegetnék az arcukat, hol egy „színpadi függöny” mögött, hol pedig csíkozott „reluxa” takarásában.

Képei benyomásokat keltenek, továbbgondolásra késztetnek. Absztrakt, nonfiguratív alakjai egyszer mintha térképek lennének madártávlatból, bevetett földek vonalai, hegyek-völgyek domborzati képei, helyenként álombéli homokos tengerpart; másszor töredezetten futó filmszalag, vagy szőttesek és kötésminták, amelyek motívumait a honi események rajzolták.

Ha akarom, bánatoson csordogáló esőcseppeket látok egy ablakon, vagy csak adásszünetet a televízióban. Láthatom a magyar társadalom beteg EKG-vonalait is, a lengő lobogókon elmosódó arcokat, tovatűnő eszméket, ideológiákat.

Egy-két kép mintha szándékoltan szerkesztett montázs lenne, vagy analóg géppel történő direkt „egymásra fotózás”, mint amikor elfelejtjük tovább tekerni a szalagot. A finom képi áttűnések, tükröződések, a „lefejezett” politikusok többértelműségnek nyitnak ajtót, s a mögöttes értelmezések csak évtizedek távlatából nyernek igazolást, illetve nem. Ez a szemlélőre van bízva.

Molnár Zoltán képeskönyve Brazíliáról szól. Nekem képeskönyv, mert a fotók mellé nem egyszerű kommentárt ad, hanem naplószerű beszámolót szubjektíven, színesen, könnyen befogadhatón.

„Az igazi utazó sosem csak földrajzi koordináták metszéspontjával leírható helyre érkezik, hanem mindeközben belső útján is halad. A jó fotográfus úgy készíti képeit, hogy nemcsak a megmutatott világot, embereket ismerhetjük meg, hanem önmagáról is beszél. Az igazi utazónak és a jó fotográfusnak is van titka. Ez pedig elsődlegesen személyiségükben rejlik. Molnár Zoltán esetében, aki jó fotográfus és igazi utazó, ez a másik felé való teljes odafordulás képessége, a mások iránti tisztelet, a benne lévő tapintat, a megismerni vágyás, a tiszta, érdek nélküli kíváncsiság” – mondta Molnárról és munkáiról Csizek Gabriella kurátor.
A képek érzékletesek, ott vagyok én is Mucambóban 2008-ban, amikor a kiürült benzineskannából már az utolsó csepp ivóvizet isszuk (ott kútról hordják, nagy kincs, a vízzel való kapcsolatuk alapvető, meghatározó).
Ott vagyok én is Baiacu kis halászfalujában. Érzem, hogy a természet itt mennyire közel van, hogy az itt élők mennyire ki vannak szolgáltatva a szeszélyeinek, miközben ez megélhetésük forrása. Szimbiózisra kényszerülnek és képesek is együtt élni az állatokkal, az őket körülvevő környezettel, amit a nagyvárosi „civilizált” már régen elfelejtett.

Én is rácsodálkozom a nemzetiségek sokféleségére, az ősi kultúrák és a bevándorlók hagyományainak rétegződésére. Salvadorban sokan élnek volt afrikai rabszolgák leszármazottaiként, őrizve az afrikai meséket, szokásokat. Az évszázados kemény küzdelem a génjeikbe ivódott. A túlélés számtalan eszközét hagyományozzák egymásra a generációk. Európai ember számára mindebből tán csak a capoeira nevű „tánc” ismeretes, amely számos harcművészeti elemet őriz – nem véletlenül.
Rio hírhedt faveláiban is megfordulunk, terjeng a csatorna és a hasis szaga, a szerencsétlen sorsú, koszos gyerekek bandába verődve tengnek-lengnek, a prostitúció virágzik, és a vertikális társadalmi mobilitás itt csak egy mihaszna és nevetséges szakirodalmi kifejezés… 

Magát termeli újra a nyomor Belém cölöpökön álló sufnijainak zugaiban is, a kitörési lehetőség a nullával egyenlő. A rongyig használt ruhák, a tragacsig nyúzott gépek és az olcsó, koszos, műanyag strandpapucsok a világ minden szegletében ugyanazt jelentik…

Rióhoz és Belémhez képest Páczai Tamás Bozgor című kiállítása fellélegzés, pedig számomra ez is kellőképpen nyomasztó. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és a Magyar Fotográfusok Háza által közösen szervezett Fotóporta portfólió konzultációnak ő volt a legsikeresebb résztvevője.

Emlékképei az erdélyi szülőhazáról és a hollandiai vendégmunkásélet hétköznapjairól egymás mellé állítva még kontrasztosabbak. Méretükben és témájukban is különböznek. Nekem minden hollandiai képről az életre, a természetre rátelepedő művi köszön vissza, a tradíciót gyilkoló modern, az életre erőszakosan rátelepedő élettelenség, akár virágról, akár hattyúról legyen szó.

Végül a bomló sirály tetemének képénél tudatosul bennem, hogy az anyagnál vannak maradandóbb dolgok, például a szülőföld emléke. Még ha ezek az emlékek nem is feltétlenül szívmelengetők, de bármerre is járjon az ember, ezek kitörölhetetlenül beleégtek, választás nincs, csupán látszólagos.


 

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.

Szombathy Bálint Mozgásképek – I. emeleti André Kertész kiállítótermekben
Molnár Zoltán Brazil Napló 2008 – a II. emeleti George Eastman terekben
Páczai Tamás – Bozgor – Mai Manó könyvesbolt és galéria (Kismanó Galéria)


Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása