Sziget Napló – 2011. augusztus 13., szombat


2011.08.14.

Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, a Szigeten a szombati nap a kenyérkereső embereké. Pénteken még az egész heti munkát pihenik ki, a vasárnap meg nem bulinap, lévén hétfő követi. Általában szombatonként szokott csúcsot dönteni a Sziget a résztvevők számát tekintve. Elviekben így van, a gyakorlatban már kevésbé. És ha valaki harmincon túl a diákszigetes nosztalgiára vágyik, rossz helyen keresi. Ez itt a Biznisz-Sziget.

Azt a régvolt Diákszigetet már elfelejthetjük, amikor az utolsó nap reggelén a szigetelők Müller Péter Sziámival szedték a szemetet. Nem is ezt kerestem, már arról is lemondtam, hogy a nagyszínpadon keressem a Sziámit péntekenként főműsoridőben. Már nem is keresek semmit, csak kicsit asszimilálódtam idén, sodródtam a tömeggel és csendben rácsodálkoztam a rendezvény evolúciójára.

Az egyetlen valamirevaló koncertprogramot a Világzenei Nagyszínpadon találtam meg, azt is 17–18 óra között – nehogy sokan hallják –: a Ska Cubano lépett föl az Egyesült Királyságból. A fő attrakciónak szánt Csík zenekart nem volt kedvem megvárni. Félreértés ne essék, nem az autentikus népzenén szocializálódott fülemet bántják a popularizált folkdallamok, hanem azt a PR-kampányt viselem nehezen, amit köré kerítettek. Na, meg a közönséget – tisztelet a kivételnek, mert jó részéhez más formában nem jutna el a népzene. Szomorú, más nézőpontból viszont örömteli is lehet, hogy legalább így képesek befogadni, ha máshogy nem megy nekik… Remélem, jól szórakoztak.

Eltűntek a mocskos, kéregető punkok, akik hol a jegyre gyűjtöttek, hol alkoholra. Ennyit már lehetetlen összeszedni – meg nem is az ő világuk ez a programpaletta. Nem láttam részegen bokorban fetrengő embereket sem – a pénz előbb fogy el, minthogy izmosan be lehetne rúgni. Nekem ez nem volt célom ugyan, de azért érdekesnek találtam, hogy három különböző helyen vásárolt bortól háromszor fájdult meg a fejem. Mindezt abszolút európai egyenárakon, leginkább a nyugati turisták pénztárcájához igazítva.

Az infrastruktúrát viszont el kell ismernem, egyre színvonalasabb, már arra is rájöttek, hogy nem hátrány, ha a büfék környékén van kézmosó. A cég ugyanaz, mint amelyik a híres mobilvécéket biztosítja.

A fizetésnél megy a kártyalehúzós projekt, nehogy a külföldinek számolgatni kelljen, vagy átverjék szegényt, amikor épp teljesen öntudatlan – bár úgy sejtem, ezzel sem ő jár a legjobban.
Ahogy észrevettem, egyes termékeket forgalmazók monopóliumot vásároltak maguknak, eszi – nem eszi, nem kap mást. Azt csak sejtem, hogy az egyik, sokáig hagyományosan jelen lévő egyház azért nem kaphatott helyet itt, mert ingyen osztotta az ételt. Az pedig nem tesz jót az üzletnek. Ide csak az jöhet, aki jól szituált, a pénz beszél. Az biztos, hogy a belépővel együtt 20 ezer forint simán elpattan egy este, de inkább több. Nem akarok arányosítani az átlagfizetéshez képest.

A programok könyörtelenül szaladnak a futószalagon, „gyerünk, nyomjuk le gyorsan!” mentalitás, a minőség mellékes, legalábbis a szervezők részéről.

Gondoltam, meghallgatom Erőss Zsolt hegymászót, mit mesél az emberi akarat erejéről, és jó kis beszélgetésnek ígérkezett fesztelenül, közvetlenül a pórnéppel vegyülve, közénk ülve. Sajnos így testközelből sem hallottam sokat belőle, mert a szervezők képtelenek voltak legalább mikroportot biztosítani neki, vagy feltenni ezt a programot a színpadra egy hagyományos mikrofonnal.
Annyit sikerült azért meghallanom, hogy dokumentumfilmet készítenek róla/vele, a bemutató október 6-án lesz az Uránia moziban, de sorozat formájában is vetíteni fogja a televízió. El sem hiszem, hogy történik értelmes dolog is némely csatornánál…

Beszélgettünk az „akarom” és „szeretném” különbségéről, az adrenalinról, a passzív és aktív élet veszélyeiről, lehetőségeiről és ezek általános megítéléséről, érintőlegesen a politikáról, a sorsunk elfogadásáról – hogyan dolgozzuk fel, ha elveszítjük a lábunkat, vagy egy társunkat a Himalájában. Kemény kérdések, kemény sors – választott. Mindenképp továbbgondolásra javasolt.

Kevésbé komolynak ígérkezett a Holdvilág Kamaraszínház előadása az összművészeti helyszínen. „A témában elhangzó verseket, sanzonokat átszövi a fekete humor, s ha a tisztelt publikum a kabaré stílusjegyeit véli felfedezni, az egyáltalán nem a véletlen műve…” A keretet Villon Haláltánc balladája adta – Faludy-fordításban. Mindez aktualizálva Radnótival és József Attilával, ha valakinek nem lenne elég kézzelfogható közelségben az egész annak ellenére, hogy a téma örök. Tetszett.

Osztogattak fejhallgatót is, mert itt gondoltak arra, hogy valaki szeretné élvezni is az előadást. Igaz, mellettem az angol fiú nem értette, miért kell ez a fülhallgató, ha nem a szinkrontolmács beszél benne, hanem ugyanazt nyomják, mint a színpadon. Itt még azért nem tartunk, hogy a külföldieknek fordítsák a történéseket, mindenesetre nem esett jól, amikor értetlenkedve megkérdezte, hogy milyen nyelven is folyik az előadás és én értem-e. Amikor pedig megtudta, hogy mindez magyarul megy, káromkodva vonult ki – mondván, ki a fene beszél itt magyarul?!

Igen, pontosan ez ma a Sziget. Külföldieknek szól, de magyarul. Idegennek magyar, magyarnak idegen.


Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása