World Press Photo 2011


2011.10.21.

Idén újra World Press Photo kiállítás, de nem a Millenáris Fogadóban, hanem három év után megint a régi helyén, a Néprajzi Múzeumban. Az immár hagyománnyá vált két kísérő kiállítással együtt megtekinthető október 30-ig. A kiállítás megnyitóbeszédét Kepes András újságíró mondta. A kísérő Duna fotókiállítást ugyanekkor dr. Szűcs Tamás nyitotta meg, az Európai Bizottság Képviseletének vezetője, és szintén egy időben nyílt a Beyond the body – egzotikus sportfotók a nagyvilágból című kiállítás Tomasz Gudzowaty képeiből.

A megnyitót megelőző napon sajtótájékoztatót tartottak, amelyen meghívottként részt vett maga Tomasz Gudzowaty, valamint Lakatos Péter, a Magyar Távirati Iroda fotósa, aki a World Press Photo első díjasa lett hír kategóriában. Ezúton gratulálok, örülök, hogy büszkék lehetünk rá a nemzetközi dobogón!
Meghívott volt még Horgas Judit, a Liget folyóirat szerkesztője, Femke van der Valk, a World Press Photo hollandiai projekt menedzsere, továbbá jelen volt Révész Tamás, a World Press Photo kiállítás szervezője, aki egyben a Duna és a Beyond the Body tárlat kurátora.
A sajtófotósok értelemszerűen elsősorban dokumentálásra törekszenek; kép formájában rögzítik az eseményeket, a hírek mellé szolgáltatják a vizuális élményt. Ha ebbe még valami plusz is vegyül, akkor elképzelhető, hogy találkozunk a képpel a következő évi World Press Photo kiállításon.

Milyen pluszra gondolok a digitális korban? Amikor a kép tovább gondolkodtat a témája okán, a kontrasztjai miatt; vagy a technikánál maradva: a képszerkesztés szokatlan, esetleg maga a helyzet, amelyet megörökít, egy ritkán elkapható pillanat kimerevítése. Bár sorozatlövővel már ez utóbbi sem annyira nehéz. Viszont mindenképpen ott kell lenni a helyszínen a megfelelő időben, és tudni kell felismerni a helyzetet, elcsípni a pillanatot. 
Az idei fotók hír és vezető hír kategóriában jórészt pusztulást, nyomort és brutalitást jelenítenek meg; afganisztáni csonkolást (ez a Jodi Bieber-kép lett a 2010. év sajtófotója), a haiti földrengés katasztrófáját (Daniel Morel, Riccardo Venturi, Olivier Laban-Mattei képei), utcai zavargásokat stb. Feltehető a kérdés; szenzációhajhászásról van szó, vagy tényleg jórészt ilyenek történnek a világban? Az is lehet, hogy csupán erre vagyunk vevők. A XXI. századi információzuhatagtól tompult érzékszerveink figyelmének felkeltése egyre nehezebb, ezért ezeket a durván ható ingereket fogyasztjuk, így hát ezt tálalják…

Mindenesetre üdítően hat egy-két portréfotó (Joost van den Broek: A 16 éves Kirill Lewerski kadét portréja, vagy Kenneth O’Hallorané két nőről egy ír vásáron), illetve a sport kategória képei, jólesik néhány vidámabb arcot, jelenetet látni.

Leginkább az ír Andrew McConnell képe tetszett, amely első díjat kapott művészet és szórakoztatás kategóriában. Egy fekete nő csellón játszik Kongó városában. Tagja Közép-Afrika egyetlen autodidakta szimfonikus zenekarának. Körülötte zajlik az élet – minden profán szennyével együtt. Aminek egyébként ő maga is részese, ha éppen nem gyakorol vagy koncertezik. De amíg játszik – a műanyag hullámkerítéssel elzárt koszos kis udvaron –, addig átélhet olyan élményeket, amelyeknek a környezete valószínűleg egész életében nem lehet részese.

Magyar díjazottunk, Lakatos Péter fotója egy öngyilkos férfiról készült, aki a közkedvelt Szabadság hídi turulról ugrik a mélybe, miután felgyújtotta magát. Öngyilkosságának oka nem derült ki.

A természet kategóriában még véletlenül se várjunk klasszikus természetfotókat! Azokat inkább keressük a Magyar Természettudományi Múzeum fotókiállításain. Ugyanis a jó természetfotó kritériuma lenne többek között, hogy olyan pillanatot örökít meg, amelyre a fotósnak legtöbbször csupán szezonálisan és hosszú várakozás, úgymond lesben állás után nyílik lehetősége. Elismerem, van munka az itt felvonultatott képek mögött, de azok inkább csak témájukban természetfotók. A fotós hosszas „lesben állását” és a különleges, szinte megismételhetetlen pillanat varázsát nem igazán találom bennük. Például Thomas P. Peschak fotójában sem lelem a természetfotó lényegét. Megörökíti, ahogyan egy fokföldi szula éppen leszáll fészekrakó időszakban a megszokott költőhelyen. Láthatjuk, hogy a háttérben hemzsegnek a szulák, az egyiket közülük lefotózni nem lehetett túl nagy kihívás. Mondom ezt persze annak tudatában, hogy ezek a képek elsősorban a sajtóhíreket voltak hivatottak „vizualizálni”, így ez inkább ténymegállapítás, mintsem kritika. 

A kísérő Duna fotókiállítás a folyam mentén élő 14 országról ad képet. Elsősorban a környezetvédelemben és a hajózásban való együttműködésre szeretné felhívni a figyelmet. A nyerteseket egy nemzetközi pályázat eredményeképpen választották. Magyarországi helyszínekből sincs hiány, szerepel több városunk is; például Esztergom, Mohács, Zebegény. Láthatjuk többek között a sokácokat viseletben és azt, hogy ezeknek a folyam mentén élő embereknek a mai napig mennyire létmeghatározó a Duna közelsége.

A Beyond the body – egzotikus sportfotók a nagyvilágból című kiállítás válogatás Tomasz Gudzowaty képeiből. De mitől egzotikus? Attól, hogy nem mindennap láthatjuk a mongol kisgyerekek lóversenyzését, és olimpiai számként sem szerepel a golfozás saját készítésű ütővel, ahogyan azt az indiai gyerekek játsszák.

Megesik, hogy a kísérő kiállítás többet ad, mint a címadó. Ez a World Press Photo nekem idén ilyen volt.


Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása