Prágai tavasz – a cseh főváros szürreális szemüveggel


2013.03.07.

Ködösen rémlik csak fel emlékeim homályából a régi prágai megállóm, átutazóban másik két nagyváros közt. Akkori önmagam röpke pár óra után elhamarkodottan nyugtázta, ez itt egy másik Budapest. Minek eddig utazni, ha ilyet otthon is láthatok? Valahogy mégsem hagyott nyugodni az emlék, s majd’ húsz év múlva vonatra ültem. Az élmény olyan álomszerűen valótlan, mint a Szerb Antal-féle velencei kaland, persze más értelemben, de itt is a sikátorokkal kezdődött minden…

…és az ötvenes úrral, akibe szorult annyi élet, hogy hangosan merjen nevetni egymagában is, ha éppen egy mulatságosabb részt olvasott a könyvében. Jóízűen, gurgulázva kacagott, s olykor kendőzetlen, de egyáltalán nem tolakodó pillantásokat vetett felém. Az egész út alatt egyetlen szót sem váltottunk. Leszálláskor mégis régi barátként búcsúzott, felsegítve rám a kabátot. Errefelé vannak még múlt századi urak. Kérés nélkül csak érkeznek valahonnan, majd ugyanilyen hirtelen el is tűnnek. Ahogyan a Berlinben dolgozó cseh fiú is, aki a saját nyelvemen szólt hozzám. Bár a dolga más irányba vitte volna, elkísért Csodaországba, ami nem volt más, mint a prágai vörös lámpás negyed.
Itt volt ugyanis a szállásunk, ami cseppet sem zavart volna, ha a hely bejáratát is megtaláljuk. Az őrangyalunk eltűnt, de előtte a telefonszámát gyorsan egy cédula hátuljára firkantotta, amikor meglátta a környéken hemzsegő feketéket, akik arra voltak hivatottak, hogy a férfiakat betessékeljék – nem éppen úri módon – a különféle lokálokba és kukkolókba. Prostituáltak és kétes alakok. Felöltöttem a „nem vagyok könnyű préda” alakomat, így megkíméltek minden inzultustól. A hostelt tábla jelezte egy látszólag üzemen kívüli, hatodrangú „mulenruzs” aljában. Vaksötét. Átvágtunk a lányok táncos ketrecénél a kukkolókabinok mellett az udvaron. Sehol semmi. A megadott telefonszámon nem vették fel. Nem volt más hátra, mint hogy lemondjuk a szállásunkról, és új hely után nézzünk. Éjjeli Prága, éjjeli menedékhely nélkül, csomagokkal. Valahogy mégsem tudtam bosszankodni, a hely különleges arcát mutatta a szokatlan időben. A szó szoros értelmében a fél várost bejártuk éjszaka. A Mucha Múzeum, a szecessziós épületek, a régen házszám helyett használt szimbólumok, amikről a házak a nevüket kapták, egyszóval a város miliője már mutatta magát. Intettek felénk az évszázadok során réteges üledékként a városképre rakódó történelmi és művészettörténeti korszakok.
Péntek estéhez képest viszont feltűnően kihaltak voltak az utcák. Hol az élet? Valahol biztosan zajlik. Amikor hirtelen egy utcára nyíló ajtón kicsapódott egy angolforma fiú, amolyan college stílusban öltözve, s végighányta az utcát. Hirtelen a westernfilmek kliséjelenetei jutottak eszembe. Csak az tűnt fel a fiúnak, hogy némelyik kocsmában lehet dohányozni, nem úgy, mint náluk. A kocsmák itt nem mindig zárnak be éjfélkor, kettőkor, felesleges ostobára innia magát két óra leforgása alatt. Most már tudtam, az éjszakai élet nem az utcán zajlik, hanem a zegzugos sikátorok félhomályos kis kocsmáiban. Legalábbis abban a városrészben.

Már a zsidó negyed határán haladtunk az Óváros felé. A piros villamos még járt, csörömpölve haladt el mellettünk. Vagy fél tucat helyen érdeklődtünk szoba után. Telt ház, közös hálóterem vagy ötcsillagos ár kétcsillagos színvonalért. Végtelennek tűnt az idő, mint Odüsszeusznak, aki évekig tartott hazafelé, de a lényeg mégis az utazás maga. Bejártuk a főtereket, láttuk a régi városházát, Görgey Artúr egykori lakóházát és a legtöbb nevezetességet. Éjfél körül járt már az idő, amikor találtunk egy szobát a Rió nevű kétes kinézetű bár mellett. Négyágyas. Lealkudtuk az árat, és „privatizáltuk” a szobát két főre. Itt aztán viszont zajlott az élet az utcán. Külföldi fiatalok részegen, lármázva mulattak, drogárusok bonyolították kendőzetlenül ügyleteiket. Lüktetett az élet. Olyan hangzavar volt, mint nappal egy zsúfolt forgatagban. Mindegy volt. Bezuhantam az ágyba, fogalmam sem volt, hol vagyunk valójában. Reggel láttam csak, hogy az ablakunk előtt barokk csigák kunkorodnak a timpanonok oldalán. Igazi meglepetés volt. Meg a meleg zuhany és a forró kávé. Ennyi elég a boldogsághoz.
Felkerestük ismét a vörös lámpás negyedet, ahol kis segítséggel két kukkolókabin között megtaláltuk az eredeti hostelünk bejáratát. A tulajt alsógatyában találtuk, akkor ébredezett két nővel az oldalán. Minden telefonhívásunkat tagadta, és a saját szobáját kínálta nekünk. Azt hiszem, elég elszánt lehettem, mert kiszedtem belőle a kifizetett előleget, és leléptünk.

A kötelező látnivalókat kipipáltuk, de sosem ezeket keresem. Hosszú időt töltöttünk a Mucha és Dalí Múzeumban, de a Szerb Antal-i utazás folytatása a Kutna Hora-i kirándulás volt.

A fővárostól 70 kilométerre fekvő kis faluban pár UNESCO-listás középkori templom mellett található az úgynevezett csonttemplom. A pestis nem kímélte Európát, ezen a vidéken is végigsöpört pusztítva, rengeteg áldozatot szedve. A templomot jórészt a pestisben elhunytak csontjaival díszítették. A csillár, a gyertyatartók, a fali díszek mind az emberi lét mulandóságát, testünk törékenységét hivatottak hirdetni. Két kamra – padlótól a plafonig – egymásra pakolt koponyákból és csontokból áll. Az utcaszint alatt a lehelet meglátszik a levegőben, és a halállal folyton kártyázó Ulpius testvérek jutnak eszembe. Az életünk apróságokon múlik, konkrétan például – ahogy a kezembe fogok egy koponyát – egyetlen nyakcsigolyán. Tudom, mit illene éreznem, mégis csodálattal tölt el a csillár, amelyben az emberi test valamennyi csontja megtalálható. Gyönyörű virágok készültek csípőcsontokból és gyertyatartók lábszárakból. Ha meghalok, inkább szeretnék itt dísz lenni, mint hogy kukacok eledele legyek.

A pestis egyébként a prágai zsidó temetőt is híressé tette. Annyi áldozatot szedett a fekete halál, hogy kénytelenek voltak 12 szintig temetkezni egy zsebkendőnyi területen, így a sírkövek közt szinte lépni sem lehet.

A szürreális utazás a Karmeliták utcájában teljesedett be. Fogalmam sincs, hogyan kerültünk oda, sokadszorra tévedtünk el, ha lehet így mondani: szándékosan. Hagytuk magunkat beleveszni az utcák merőlegeseibe, párhuzamosaiba. Így kerülhettünk a Karmeliták kanyargósába…

Ha már karmeliták, akkor Avilai Nagy Szent Teréz, aki valahogy mindig megtalál – valószínűleg ezért találtuk magunkat a Győzedelmes Boldogasszony templomában, ahol jobbról Teréz szobra figyelt rám, balról pedig ugyanő egy festményről, a már ismert szívét átszúró nyíllal. A jobb oldali mellékoltáron a csodatévő Prágai Kis Jézus viaszszobra áll egy üvegszekrényben, ruhácskába öltöztetve. „Véletlenül” ez az egyik legjelentősebb katolikus ereklye. A mennyezeten azon országok címerei sorakoznak, ahol elterjedt a Kis Jézus-szobor kultusza. A fejünk fölött a magyar címer… A szoborhoz a világ minden tájáról érkeznek zarándokok.
Sok időnk nem volt felocsúdni az ámulatból, mert hirtelen egy istentisztelet közepén találtuk magunkat. A mise olaszul folyt, Umbria és Toscana hangulata legyintett meg. Sosem volt részem ilyesfélében: egy nővér ült közénk gitárral, és annyira közvetlenül játszott, énekelt nekünk és velünk, hogy kedvem lett volna megcsókolni és táncra perdülni. Az egész olyan élmény volt, mintha Néri Szent Fülöp lenne köztünk, vagy, ahogy többen ismerik a Legyetek jók, ha tudtok című filmből; Fülöp atya. „Pacem” – fogtunk kezet a többiekkel, és kábultan léptünk ki az utcára, mintha valami véletlen csoda történt volna velünk.

A dolgokat csak hagytuk maguktól történni, ahogy az Utas és holdvilág Mihálya is engedett a sorsnak. Így történt, hogy beleszerettem abba a csúnya fiúba, aki olyan szenvedéllyel játszott egy tangóharmonikán. Beleszerettem a szenvedélyébe, abba az átélésbe, amit én is olyan jól ismerek…

S végül cseh utunk keretet kapott a két véglettel. Kezdve a viruló, hedonista élettel, majd a „memento mori” hűvös leheletével. Mindennek végére pedig egy különös áment kaptunk.


 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása