Komolyzenei kapocs Ciprus és Magyarország között: Szkordilisz Emília


2013.03.22.

Családias kamaraesten vettem részt a minap a lipótvárosi Szabolcsi Bence Zeneiskola egyik előadótermében. Szkordilisz Emília és Tóth Marianna oboa–zongora kettősét hallhattuk még az utolsó pillanatban, mielőtt március 21-én elindultak volna olaszországi koncertsorozatukra ugyanezzel a műsorral. Emíliát egy ciprusi esten ismertem meg. A rendezvény aktuális volt már csak azért is, mert nemrégiben fejeződött be Ciprus európai uniós elnökségének időszaka.

Ezen az esten ízelítőt kaptunk a ciprusi görög tájból, az ételekből, az italokból és nem utolsósorban Emília zenéjéből. Akkor édesanyjával játszottak együtt, aki zongorán kísérte lányát.
S hogy Emília és családja hogyan kötődik a szigethez? Édesapja révén, Nakis Skordilis ugyanis szakmai berkekben ismert ciprusi görög költő, irodalmár. A lányok; Emília és nővére, Flóra már Magyarországon nőttek fel, mivel édesanyjuk magyar. A szülők Cipruson ismerkedtek meg, ahol a lányok édesanyja tanított, majd Magyarországra jöttek annak reményében, hogy a hivatásos zenész lét könnyebb és a komolyzene iránti érdeklődés is nagyobb hazánkban, mint a szigetországban.
Emília jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, Csánky Emília és Lencsés Lajos növendéke, de Flóra „sem esett messze a fától”; ő maga is kapcsolatban van a zenével; ahogy húga, szintén a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskolában tanult. A kamarakoncerten is ő konferálta a zeneműveket, mondta az összekötő szövegeket. Csakúgy, mint sok más zenész családtagja, szívesebben hallgatja a műveket koncerten, mint a gyakorlások alkalmával, ahol egy-egy haragos, dühös lábdobbantás is kíséri a sokszor ismételt részeket…
Emília és Tóth Marianna immár két éve játszanak együtt. Marianna már végzett a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Jelenleg a Magyar Táncművészeti Főiskola korrepetitora.
2012 júniusában elnyerték az „Erste az elsőkért” ösztöndíjat, így részt vehettek a X. Padovai Nemzetközi Zenei Előadó-művészeti Versenyen (Concorso Internazionale di Esecuzione Musicale Premio „Città di Padova”). Ez nagy öröm volt számukra azért is, mert így lehetőségük adódott gyakorolni a számukra kedves olasz nyelvet, egyben megismerkedhettek Itália egyik nagy múltú városával.

Emília két kategóriában indult; kamarazene kategóriában Mariannával, és fúvós szólistaként. Mindkettőben az első helyen végzett/végeztek; mindkét kategóriában 98 ponttal. Mindennek eredményeként tavaly ősszel meghívást kaptak egy olaszországi koncertsorozatra. Március 21-én utaznak, 23-án már Velencében játszanak, 24-én Padovában hallhatják őket, 25-én pedig Abano Termében lesz hangversenyük. J. S. Bach, Hidas Frigyes, W. A. Mozart, P. de Breville és B. Godard műveit játsszák. Kiutazásuk előtt még március 19-én is eljátszották a műsort Gödöllőn, és előtte, 12-én pedig a Cseh Centrumban.
A Cseh Centrum hangversenytermében egyébként a Crescendo Szalonkoncertek sorozat keretében léptek fel többekkel egyetemben. A rendezvénysorozat tavaly született, mögötte az Ének a Nemzetekért Kulturális Alapítvány áll és a sárospataki Crescendo Nyári Akadémia hívta életre, ahol Emília már öt alkalommal részt vett Kiss József Liszt-díjas oboaművész növendékeként.
A turnéműsor a következő:

J. S. Bach: g-moll szonáta I., II. t.
Hidas Frigyes: Oboaverseny I., II. t.
W. A. Mozart: C-dúr oboaverseny I. t.
P. de Breville: Szonatina
B. Godard: Hegyi skótok indulója

Bár Emília szemtelenül fiatal – 1997-ben kezdett a zenével foglalkozni intézményes keretek között –, eddigi pályája során már alkalma nyílt együttműködni olyan neves művészekkel, mint Király Csaba, Horváth Gábor, Vass András, Bolyky Zoltán, Ménesi Gergely. 2003-tól kezdve pedig folyamatosan zsebeli be a különféle díjakat, helyezéseket. Általában az első díjnál alább nem adja. Rengeteg szóló- és kamarafellépése van.

2010-ben felvették a detmoldi Hochshule für Musikba és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre is. Ugyanebben az évben és 2011-ben is bekerült a Central European Initiative Youth Orchestra (CEI) Ifjúsági Szimfonikus Zenekarba. Részt vett első oboistaként a zenekar három turnéján Igor Coretti-Kuret vezénylete alatt. Lehetősége nyílt együttműködni a híres olasz hegedűművésszel, Uto Ughival, és fellépett többek között a milánói Auditoriumban és a cataniai Teatro Massimo Belliniben is.
Legutóbb pedig, két hete, az Eufónia Közép-európai Ifjúsági Zenekar turnéján vett részt, ami szintén nagy élményt jelentett számára. Ezeken a turnékon leginkább a hangulat, az utazás, új kultúrák, városok, emberek megismerését szereti. Különösen fontosnak tartja a nyelvek ismeretét, de ezen nem is lehet csodálkozni egy multikulturális, több nyelven beszélő család esetében.
Tekintve, hogy Emília még nem végzett a Zeneakadémián (bachelor diplomakoncertjének dátuma április 30.), máris jelentős sikereket könyvelhet el. Az a sejtésem, hogy a nevével szakmai berkekben még nem egyszer találkozni fogunk.

 


A magyar puszta szürke királya

Szürkemarha Vigadalom Gasztronómiai Fesztivál a Városligetben


2012.09.17.

Úgy tűnik, hogy a városligeti Vajdahunyadvár kizárólag magyar „állatságoknak” ad helyet, bár ez érthető, hiszen itt „lakik” már régóta a Magyar Mezőgazdasági Múzeum. A két főrendező mellett aktívan közreműködött a programok szervezésében. A fő ötletgazdák és kivitelezők pedig a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete és a Nomádétel Kft.



A Vajdahunyadvár eddig a Budapesti Mangalica Fesztiválnak adott helyet négy éven keresztül minden február elején, egészen tavalyig. Idén télen már a Szabadság térre költöztek a göndör szőrű hazai disznók. A Városliget azonban nem maradhat őshonos magyar állatot népszerűsítő fesztivál nélkül, így idén ősszel már a Szürkemarha Vigadalom Gasztronómiai Fesztivált élvezhettük szeptember 14–16. között. Remélhetőleg nem „lopja el” ezt is másik fővárosi kerület.

Nem tudom, hogy jót tett-e a rendezvénynek, hogy szintén ezen a hét végén tartották a szomszédos Hősök terén a Nemzeti Vágtát. Talán, ha nem lett volna a közelben konkurens rendezvény, több lett volna a látogatója a vigadalomnak. Persze ennek ugyanúgy az ellenkezője is elképzelhető; ha nem lett volna még egy program, ami a közelbe vonzza a nézelődőket, a vigadalomra is kevesebben látogattak volna el. Ez majd jövőre elválik, ha esetleg nem azonos időpontban rendezik a két eseményt.

A programok késő délelőttől estig zajlottak, és noha nem pontosan ugyanazok voltak minden egyes nap, de nagyon hasonlóak: beszélgetés gazdákkal, tenyésztőkkel, gulyásokkal, és az örökös pásztorok is bemutatkoztak. (Ez a cím egy elismerés, amit az arra érdemeseknek adományoznak.) A repertoárban szerepelt népzene, néptánc – esténként táncház is. Látványos gólyalábasok is színesítették a műsort, valamint hallhattunk mesemondást – nem csak kicsiknek címezve.
A múzeum dísztermében az ágazathoz kapcsolódó szakmai előadásokon vehettek részt a tenyésztők, a feldolgozók, a kereskedők, de akár a fogyasztók is. A cél elsősorban az volt, hogy a piac szereplői megismerjék egymás munkáját, igényeit, és lehetőség nyíljon a tapasztalatcserére. A kerengőben a szürkemarha-tartáshoz kapcsolódó tárgyi eszközökből nyílt időszakos kiállítás, a fényképtárlat pedig a National Geographic munkatársainak segítségével jött létre, főként
Radisics Milán neves fotográfus munkája nyomán.

Az első nap rögtön a hivatalos megnyitóval indult, ahol Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter mondott beszédet. Néha szemerkélt ugyan az eső, de alapvetően nem volt rossz idő, főleg az ezt követő napokban.
Szombaton, idén első ízben, a szakmai zsűri döntése alapján átadták az Eredeti Magyar Szürke Marha Termék Nagydíjat. Ennek alapítása elsősorban a minőség megőrzését szolgálja.
A záró napon kihirdették a főzőverseny győztesét, valamint a Trófea szépségverseny díjazottjait. Szerveztek ugyanis egy országos szépségversenyt szürkemarha-trófeákból, több mint 50 trófea fölvonultatásával. A látogatók tetszés szerint szavazhattak a rendezvény ideje alatt. A trófeákat hosszú facölöpök végére erősítették, így állították ki őket, az egyik utat szegélyezve sorakoztak egymás mellett. Mindegyik alatt egy kis ismertető szerepelt a főbb adatokkal. A hozzáértő számára nyilván többet mond a szarvállás típusa (nagy csákó, kis csákó stb.), valamint a szarvak mérete: fesztávolsága, a tülök ívelt hossza és a tülöktő vastagsága. Mivel nem értek a trófeákhoz, a szavazást inkább kihagytam, ugyanis igen szubjektív szempont szerint osztályoztam a trófeákat. Nevezetesen a megölésük gyorsasága, az állat valószínűsíthető szenvedésének hossza alapján. Ha egyetlen lövéssel leterítik az állatot, az számomra a leghumánusabb, legelfogadhatóbb módja a gyilkolásnak. Ha azonban már három golyót is a fejébe kell ereszteni a szerencsétlen párának, akkor igazán nagy dilettáns az, aki a fegyvert kezeli. Arról nem is beszélve, amikor az állatot nem lövik, hanem taglózzák. Ezek egyértelműen látszanak a csonton. A járókelők kedélyesen simogatták a koponyákat. Ízlés kérdése…

A trófeákkal szemben, az út szemközti oldalán kézművesek, népművészeti termékeket árusítók sorakoztak. Ismerős arcok köszöntek rám, akikkel az augusztusi
Kurultájon, a magyar, hun és türk tudatú népek találkozóján már megismerkedtünk. Megjelent itt mindenki, akinek a szakmája valamelyest kapcsolódott a szürke marhához. A kovácsok, a kürtfaragók, bőrművesek, szűrkészítők, de voltak tűzzománcosok, tarsolylemez készítők is.
Itt volt Endre is, a citerás, aki néhány forintért fáradhatatlanul játszott kedvünkre egész álló nap, és eljött a katonadalokat tárogatón fújó Öreg is.
A Vajdahunyadvár melletti zöldterületen kötötték ki az élő állatokat, akik legelhettek, pihenhettek, már ha a kíváncsiskodók és a szervezők hagyták őket. A hortobágyi gulyások közreműködésével zajlott az élőállat-bemutató, és a gyerekek örömére simogatni is lehetett a marhákat. A híres hortobágyi hatökrös fogaton pedig még utazhattak is a vállalkozó kedvűek. Itt volt az ország egyetlen vezethető, valamint az ország legszebb bikája, az „Ország bikája verseny” győztese.
Egy valamirevaló rendezvényről nem maradhat el az étel és az ital. Így történt itt is; sonkát, kolbászt, szalámit lehetett kóstolni és vásárolni első kézből a termelőktől, valamint a borfaluban lecsúsztatni egy kis alkohollal.

S hogy a lényeget el ne felejtsem; jó tudni, hogy a magyar szürke marha húsa földrajzi árujelző oltalommal védett. S hogy mindez mit jelent? Hogy a termék minőségi jellemzői és származási területe közötti kapcsolatot elismerik, és felléphetnek azokkal szemben, akik a jelölést jogosulatlanul használják. (Általában azért, mert az adott termék nem arról a földrajzi területről származik, vagy nem felel meg a minőségi követelményeknek.)
Azt is illik tudni a szürke marha eredetéről, hogy nem a honfoglalókkal érkezett a Kárpát-medencébe, bár ez az elmélet sokáig tartotta magát. A kutatók közt azonban máig nincs egyetértés ebben a kérdésben; többféle elmélet él párhuzamosan egymás mellett.
Ha valakit bővebben érdekel a téma, a legismertebb közösségi portálon megtalálja a rendezvényt és a kapcsolódó tudnivalókat Szürkemarha Vigadalom néven. Jövőre is lesz.


 

Kurultáj, a „modern” törzsi gyűlés


2012.08.23.

Idén negyedszer rendezték meg a Kurultájt, a magyar, hun és türk tudatú népek találkozóját augusztus 10–12. között. Magyarország harmadik alkalommal adott helyszínt a rendezvénynek, a bugaci puszta pedig másodízben. Az önkéntesek által szervezett, kétévente tartott programra már az állam is felfigyelt, idén támogatta is.

A kurultaj (’törzsi gyűlés’) kifejezés török eredetű, évezredes hagyományai vannak. A modern Kurultájt 2007-ben rendezték meg először Kazakisztánban. Az érdekesség, hogy a kazakisztáni madijar törzs a magyarokkal közvetlen genetikai rokonságban áll, legalábbis erre az eredményre jutott Bíró András Zsolt a kutatótársaival. Ez a modern kazakisztáni kurultáj a területén élő madijar törzsek tagjait volt hivatott összegyűjteni pár napra, de Bíró Andrásék vezetésével egy kisebb létszámú magyar csoport is képviselte hazánkat.

Ezt a rendezvényt követte 2008-ban a magyarországi Bösztörpusztán rendezett Kurultáj, és azóta is kétévenként megrendezik az összejövetelt. A 2010. évi rendezvénynek viszont már a bugaci puszta adott helyet, ahogyan az ideinek is.

Csak néhány szám, hogy érzékelhessük az arányokat! 2010-ben három nap alatt összesen 150 ezren fordultak meg a rendezvényen, 14 nemzet képviselői mutatkoztak be. Idén már 20 ország, illetve tagköztársaság képviselői vettek részt a találkozón. Jakutok, baskírok, csecsenek, csuvasok, balkárok, dagesztániak, bolgárok, kirgizek, mongolok, ujgurok, azeriek, üzbégek, karakalpakok, tatárok, kazakisztániak, türkmének, törökök, burjátok, gagauzok és természetesen a magyarok. Egyszóval nagy kaliberű hagyományőrző rendezvénnyé nőtte ki magát lovasokkal, lovas íjászokkal és táncosokkal, zenészekkel.

Unikum, hogy a belépés ingyenes, csak a sátorozóknak kell fizetni 4000 forintot sátranként és autóval való behajtásonként 700 forintot. Aki viszont jurtával jön, annak díjmentes. A jurtásoknak külön táborrészt alakítottak ki, ahogyan a lovasoknak is. Az infrastruktúrára igazán nem lehet panasz, a mobil vécék és zuhanyzók száma elegendő és az állapotuk is megfelelő volt, a körülményekhez képest még az esti órákban is. Szemetessel lépten-nyomon találkoztunk, nem is volt szemetelés, mindenki tudta, mire való a kuka. Feltételezem, nem is takarítják a rendezvény után a helyszínt napokig – ahogyan az más helyeken már megszokott –, mert itt a látogatók nem hagynak maguk után többtonnányi hulladékot.

Étel és ital korlátlanul bevihető a rendezvény területére. Noha az árak egészen elfogadhatóak voltak, kávéról és ivóvízről nem ártott gondoskodni előre, mindkettőt az arany árában mérték. Ivókút nincs a területen. Az árusok részére nem határoztak meg egyenárat, ennek ellenére nagyjából azonos összegért kínálták az ételt, italt. Legfeljebb 50–100 forintos különbségeket tapasztaltunk a standok közt. Természetesen itt is törekedtek a magyaros finomságok készítésére; lángos, kenyérlángos, pogácsa stb., de török ayrant és gyrost is lehetett kapni.

A dohányosok szenvedhettek, megint száműzték őket, ugyanis a meleg és a szárazság miatti tűzveszélytől tartva a szervezők megtiltották a füstölést még szabadtéren is. Az önkéntes rendezőket már messziről meg lehetett ismerni fekete ruhájukról, és azonnal szóltak is, ha megláttak egy nikotinéhes cigarettázót. Itt azonban nincs hangos szóváltás és értetlenkedés, hanem pirulás, szégyenkezés és csikkelnyomás azonnal. A hangulat sokkal családiasabb, mint a régebbi fesztiváljainkon, bár sajnos itt is előfordult – idén először – lopás. Ezenkívül csak a por és a homok zavart, valamint a rengeteg szöcske. Viszont ennek is megvan a maga varázsa. A híres „puszta” már csak ilyen homokos, és a szöcskék vannak otthon, a vendégek mi vagyunk, akiket a szöcskék szívesen befogadtak.

Pénteken, az úgynevezett nulladik napon is futottak programok. Kora reggeltől fogadták a sátorozókat. Ahogy telt az idő, lassacskán egész kis falu nőtt ki a homokbuckákból. Szombaton és vasárnap egész nap egymást követték a programok szoros egymásutánban a különböző helyszíneken; a két színpadon, a küzdőtéren, az előadó sátorban és a kiállító jurtákban. A programszervezők szemlátomást arra törekedtek, hogy aki lemarad szombaton valamelyik programról, az vasárnap pótolhassa.  
Így is iszonyú tömény volt a „kultúranyag”, futószalagon pörögtek az események, és az volt az érzésem, hogy mindenhol ott vagyok, mégis mindenről lemaradok. Este tízkor kezdődtek az utolsó programok, s amikor pedig éjféltájban befejeződtek, az emberek csak néztek egymásra értetlenül, mert a hangulat már megteremtődött, de hirtelen vége is szakadt, elvileg „menni kellett” aludni. Természetesen sokan nem tették. Egyesek spontán körtáncba kezdtek a Kárpátia-koncert után, mások egy kocsma előterében a citerás fiú köré gyűltek és nótáztak hajnalig. Szegény Endre, a citerás reggel óta játszott, az ujjait már felsebezték a húrok. Az emberek odacipelték a környékbeli padokat, és noha igen hűvös volt az éjszaka, dideregve énekeltek a citerással, aki aprópénzért játszott napközben a tűző napon, majd este a hidegben is a kedvünkre, amíg az ujja és a lába bírta. Kackiás bajszával, kalapban és a bő gatyában, sajátos szavajárásával jellegzetes figurája lett a tábornak. Szerettem az öreget is, aki napközben katonadalokat játszott tárogatón, de sajnos korán aludni tért, „öregesen”.

Az egész napos zsúfolt program után hiányoztak az efféle esti „levezetések”, pedig lett volna rá igény. A „zaj” igazán nem zavart volna senkit a puszta közepén. Táncházakra, tánctanításra is nagy igény mutatkozott. A színpadokon bemutatkoztak ugyan a különböző népcsoportok a zenéjükkel, táncukkal, de legalább a fellépések után bevonhatták volna a közönséget is egy össztáncba. Az volt a benyomásom, hogy rengeteg nemzetiség képviseltette magát, de igazándiból egyiküknek sem volt alkalma arra, hogy teljes egészében megismertesse a kultúráját. Lehettek volna „workshop” módra standjai a nemzeteknek, nemzetiségeknek, ahol többek között kézművességüket is bemutathatták volna, és árusíthattak volna CD-ket, kézműves termékeket, vagy megismertethették volnak konyhájukat is. Messziről utazott ide mindegyikük, és ehhez képest az a két és fél nap, ami rendelkezésükre állt, nagyon rövidnek bizonyult. Inkább csak felvillanásokat kaphattunk a kultúrákból, nem láttuk a teljes keresztmetszetet. A hivatalos megnyitó, a bevonulás és a seregszemle is csak szombaton kora délután kezdődött, vasárnap este pedig már vége is volt a Kurultájnak.

Talán ez változni fog két év múlva. Elképzelhető, hogy 2014-ben sikerül többnaposra tervezni az eseményt, főleg, ha a kormány továbbra is támogatja. Akkor talán több tolmácsot is szerződtetnek erre a pár napra, mert belőlük bizony nagy hiány volt. Ide nem az angoltudás szükséges, hanem inkább az orosz és a türk nyelveké. (A honlap azért már több nyelven is elérhető.)

Az idei 60 milliós állami támogatás egyértelműen a Kelet felé nyitás politikájának köszönhető. Ebben a témában tartott előadást Gyöngyösi Márton, az Országgyűlés külügyi bizottságának tagja A „keleti nyitás” külpolitikája címmel, valamint az ügy mellé állt Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke is.

Az igazi kuriózumot számomra az a sámán jelentette, akinek már nagyapja is sámán volt, és tőle „tanulta a mesterséget”. Hatalmas preparált sólyommal a fején autentikus viseletében valódi sámántáncot lejtett a nagy dobbal, majd a szertartás végén mindenkit megtisztított egy bizonyos növény füstjével.

Érdekes volt még a solymászbemutató is, főleg a gyerekeknek, akiknek a kezére ráültették a madarakat. Biztos, hogy életre szóló élményt szereztek a kicsik. Magával ragadott a kurul dobosok előadása, a regösénekek, és látványos bemutatót tartottak a lovas íjászok is. Az esemény sava-borsát azonban a megbokrosodott és elszabadult lovak adták. Nagy riadalmat keltettek a hatalmas tömegben, de a szervezők megoldották még az efféle malőröket is.  

Az időjárás kegyes volt hozzánk, bár többször beborult, és sokszor akkora szél fújt, hogy tartógerendákat tört ketté, végül az ebből jósolható vihar elmaradt.

Az önkéntesek által szervezett rendezvény az apróbb bakik ellenére is minden elismerést megérdemel, főként, hogy Európa legnagyobb lovas hagyományőrző találkozójává nőtte ki magát igen rövid idő alatt. Anélkül, hogy patetikus szeretnék lenni, azt kell mondanom, valóban megtapasztalhattuk az összefogás teremtő erejét. Itt senki nem a hasznát leste, hanem a másik kedvét kereste.


 

XX. Váci Világi Vigalom


2012.08.02.

Az elmúlt hét végén jubilált a Váci Világi Vigalom elnevezésű nyári rendezvény. Úgy tűnik, az idei évet a húszas szám fémjelzi – legalábbis, ami a fesztiválokat illeti –, ugyanis a Sziget is idén ünnepli húszadik születésnapját. Ellátogattam a Duna partjára én is, hogy megnézzem, milyen is nagykorára a váciak büszkesége. Az idő kegyes volt hozzám, hét ágra sütött a nap, már a semmittevésben is lehetett izzadni. Semmittevésről azonban szó nem volt, mert a város az aktuális rendezvényén kívül is szolgál látnivalóval.

Legismertebb talán mind közül a Konstantin téren álló székesegyház. Többek között ez is egyik helyszíne volt a számos koncertnek. Itt tartotta hangversenyét a Szent Cecília Kórus, amit ezúttal kihagytam, de a dóm épületét nem. Alapjait 1761-ben rakták le, ám az építési tervek a kivitelezés közben módosultak. Ennek oka a bekövetkezett püspökváltás volt. Az új püspök kicsit takarékosabb volt, és a költségeket tekintve szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Az épületet 1772-ben már fel is szentelték. Természetesen, ahogy a legtöbb Duna menti településen, a főbejárat a folyó irányába néz. (Esztergom kivétel, mert esetében nem voltak hajlandók lemondani az óriási felvezető térről és lépcsősorról, ami a Duna irányába nem lett volna kivitelezhető.)

A váci székesegyház messzebb van a parttól, így hatalmas üres tér nyitja meg a horizontunkat és engedi szabadon tekintetünket. Ezzel is hangsúlyozza az épület nagyságát – képletesen értve és a gyakorlatban is, ugyanis méretei grandiózusak. Stílusát tekintve klasszicista, bár barokk jegyeket is hordoz.
Beléptem az előtérbe. Tovább nem merészkedtem rövidnadrágban és ujjatlan fölsőben. Az ajtóból kukucskáltam befelé, amikor a prospektusokat és kegytárgyakat áruló néni kedvesen invitált.

– Nem, nem mehetek. Nem úgy vagyok öltözve. – mondtam.
– Az Jézust nem zavarja, kedveském. Higgye csak el, és jöjjön be!

Készséggel elhittem neki, én is így gondolom. Jólesett. Így látogattam meg a dómot, s gyújtottam egy mécsest, majd elbúcsúztam.

Átvágtam a téren, egyenesen lefelé a Duna partjára. Kora délután volt, a nagy koncertek még nem kezdődtek. Végigsétáltam hát az árusok hosszú során. Az egyik oldalon a textíliákat, ágytakarót, terítőt, párnahuzatot árusítók kínálták portékáikat. Volt itt hagyományos népviselet, paraszting és pruszlik, valamint alsószoknya is erdélyi asszonyoktól, akik maguk is viseletben voltak. Természetesen a bóvli, az utánzat, a silány minőség itt is képviseltette magát az eredeti mellett.

Lehetett kapni házi mézet és gyógynövényszappant, bőrdíszműves termékeket és késeket, táskát, cipőt, ruhát és könyvet. Kedvére böngészhetett, akinek volt ideje és türelme hömpölyögni a lassú tömeggel. Viszont nem csak a szemnek volt eledele, hanem a gyomornak is; kenyérlángos és rétes, de egytálételek is gazdag választékban. Az árak fesztiválhoz mérten még éppen elfogadhatóak voltak, egy rétes 400 forintba került, ha kettőt vettél, csak 600-ba. A mérete pedig igencsak megérte az árát, kiadós szeletet adtak. Alkoholból is gazdag választék volt. Itt nem úszhattunk meg egy felest 600 forint alatt, de természetesen ennek többszöröséért is lehetett választani a különlegességekből, ha valaki a csúcskategóriát favorizálta. A borok és sörök ára széles skálán mozgott szintén a minőség függvényében.

Mobil vécéből nem volt hiány, és még a felszereltsége, tisztasága is kielégítő volt egészen estig. Közkút is üzemelt a közelben, ahol kezet moshattunk, feltölthettük vizespalackjainkat, lemoshattuk lábunkról a rendezvény porát. Az infrastruktúra tehát megfelelt.
Egyesek sátorral érkeztek, hogy mindhárom napot Vácott tölthessék. Bőven volt helyük felverni a sátraikat.
A gyerekek sem unatkoztak, mert a vándor vurstlis körhintákon kívül kipróbálhatták a célba dobást dárdával, dobócsillaggal, vagy megnézhették a baranta birkózást. Huszárbemutatót is tartottak. Testközelben lehettek a kicsik a lovakkal, simogathatták őket, felülhettek a hátukra. A huszárok pedig hagyományos viseletben még ágyús bemutatót is tartottak. Táborhelyükön folyamatosan szóltak a katonadalok, huszárnóták, verbunkok.

Amikor a nagy nyüzsgésből elegem lett, lesétáltam a közeli Duna-partra és a fűben fekve élveztem, ahogy hűsíti a homlokom a folyóról érkező szellő. Olyan nyugalom honolt, hogy észre sem lehetett venni, hogy pár tíz méterrel arrébb javában zajlik az élet. A vízen kenusok eveztek, a parton kutyájukat sétáltató kisfiúk rúgták a kavicsot, szerelmespárok búgtak az árnyékos fák alatt.
Estig voltam itt, majd elindultam a fesztivál egy másik helyszínére, a Március 15. térre, ahol a 29 éves Ghymes együttes adott „élő” koncertet Szikraszemű címmel. „Élő” koncert. Ezen a kifejezésen élcelődött Szarka Tamás is, az együttes énekes-zenésze, hiszen a nem élő koncert, angolosan play back egy önmagában való műfaji ellentmondás. Ha nem élőben zajlik, akkor nem koncert. Egy igazi zenész, aki valamit is ad magára, nem „playbackel”. A 29 év alatt ők is csak egyszer tették, azt is muszájból.
A legutóbbi albumukon szereplő dalokat játszották. A tér megtelt. Az átlagéletkor valahol 50 év körül lehetett. A közönség jó része az előre odakészített műanyag székeken foglalt helyet, ott ücsörgött karót nyelve. A koncert tetszett, a zenészek szenvedélye töretlen, ahogy a szenvedélyük iránti áhítatom is, a közönség viszont már kevéssé adta át magát a zenének. Sajnáltam.
Az összes rendezvényhelyszínt és programot felsorolni nem kívánom, sem pedig a város nevezetességeit és látnivalóit, de az biztos, hogy minden korosztály talált magának elfoglaltságot. Érdemes jövőre is ellátogatni Vácra legalább egy nap erejéig, a
fesztivál honlapján tájékozódhatnak.


 

World Press Photo 2011


2011.10.21.

Idén újra World Press Photo kiállítás, de nem a Millenáris Fogadóban, hanem három év után megint a régi helyén, a Néprajzi Múzeumban. Az immár hagyománnyá vált két kísérő kiállítással együtt megtekinthető október 30-ig. A kiállítás megnyitóbeszédét Kepes András újságíró mondta. A kísérő Duna fotókiállítást ugyanekkor dr. Szűcs Tamás nyitotta meg, az Európai Bizottság Képviseletének vezetője, és szintén egy időben nyílt a Beyond the body – egzotikus sportfotók a nagyvilágból című kiállítás Tomasz Gudzowaty képeiből.

A megnyitót megelőző napon sajtótájékoztatót tartottak, amelyen meghívottként részt vett maga Tomasz Gudzowaty, valamint Lakatos Péter, a Magyar Távirati Iroda fotósa, aki a World Press Photo első díjasa lett hír kategóriában. Ezúton gratulálok, örülök, hogy büszkék lehetünk rá a nemzetközi dobogón!
Meghívott volt még Horgas Judit, a Liget folyóirat szerkesztője, Femke van der Valk, a World Press Photo hollandiai projekt menedzsere, továbbá jelen volt Révész Tamás, a World Press Photo kiállítás szervezője, aki egyben a Duna és a Beyond the Body tárlat kurátora.
A sajtófotósok értelemszerűen elsősorban dokumentálásra törekszenek; kép formájában rögzítik az eseményeket, a hírek mellé szolgáltatják a vizuális élményt. Ha ebbe még valami plusz is vegyül, akkor elképzelhető, hogy találkozunk a képpel a következő évi World Press Photo kiállításon.

Milyen pluszra gondolok a digitális korban? Amikor a kép tovább gondolkodtat a témája okán, a kontrasztjai miatt; vagy a technikánál maradva: a képszerkesztés szokatlan, esetleg maga a helyzet, amelyet megörökít, egy ritkán elkapható pillanat kimerevítése. Bár sorozatlövővel már ez utóbbi sem annyira nehéz. Viszont mindenképpen ott kell lenni a helyszínen a megfelelő időben, és tudni kell felismerni a helyzetet, elcsípni a pillanatot. 
Az idei fotók hír és vezető hír kategóriában jórészt pusztulást, nyomort és brutalitást jelenítenek meg; afganisztáni csonkolást (ez a Jodi Bieber-kép lett a 2010. év sajtófotója), a haiti földrengés katasztrófáját (Daniel Morel, Riccardo Venturi, Olivier Laban-Mattei képei), utcai zavargásokat stb. Feltehető a kérdés; szenzációhajhászásról van szó, vagy tényleg jórészt ilyenek történnek a világban? Az is lehet, hogy csupán erre vagyunk vevők. A XXI. századi információzuhatagtól tompult érzékszerveink figyelmének felkeltése egyre nehezebb, ezért ezeket a durván ható ingereket fogyasztjuk, így hát ezt tálalják…

Mindenesetre üdítően hat egy-két portréfotó (Joost van den Broek: A 16 éves Kirill Lewerski kadét portréja, vagy Kenneth O’Hallorané két nőről egy ír vásáron), illetve a sport kategória képei, jólesik néhány vidámabb arcot, jelenetet látni.

Leginkább az ír Andrew McConnell képe tetszett, amely első díjat kapott művészet és szórakoztatás kategóriában. Egy fekete nő csellón játszik Kongó városában. Tagja Közép-Afrika egyetlen autodidakta szimfonikus zenekarának. Körülötte zajlik az élet – minden profán szennyével együtt. Aminek egyébként ő maga is részese, ha éppen nem gyakorol vagy koncertezik. De amíg játszik – a műanyag hullámkerítéssel elzárt koszos kis udvaron –, addig átélhet olyan élményeket, amelyeknek a környezete valószínűleg egész életében nem lehet részese.

Magyar díjazottunk, Lakatos Péter fotója egy öngyilkos férfiról készült, aki a közkedvelt Szabadság hídi turulról ugrik a mélybe, miután felgyújtotta magát. Öngyilkosságának oka nem derült ki.

A természet kategóriában még véletlenül se várjunk klasszikus természetfotókat! Azokat inkább keressük a Magyar Természettudományi Múzeum fotókiállításain. Ugyanis a jó természetfotó kritériuma lenne többek között, hogy olyan pillanatot örökít meg, amelyre a fotósnak legtöbbször csupán szezonálisan és hosszú várakozás, úgymond lesben állás után nyílik lehetősége. Elismerem, van munka az itt felvonultatott képek mögött, de azok inkább csak témájukban természetfotók. A fotós hosszas „lesben állását” és a különleges, szinte megismételhetetlen pillanat varázsát nem igazán találom bennük. Például Thomas P. Peschak fotójában sem lelem a természetfotó lényegét. Megörökíti, ahogyan egy fokföldi szula éppen leszáll fészekrakó időszakban a megszokott költőhelyen. Láthatjuk, hogy a háttérben hemzsegnek a szulák, az egyiket közülük lefotózni nem lehetett túl nagy kihívás. Mondom ezt persze annak tudatában, hogy ezek a képek elsősorban a sajtóhíreket voltak hivatottak „vizualizálni”, így ez inkább ténymegállapítás, mintsem kritika. 

A kísérő Duna fotókiállítás a folyam mentén élő 14 országról ad képet. Elsősorban a környezetvédelemben és a hajózásban való együttműködésre szeretné felhívni a figyelmet. A nyerteseket egy nemzetközi pályázat eredményeképpen választották. Magyarországi helyszínekből sincs hiány, szerepel több városunk is; például Esztergom, Mohács, Zebegény. Láthatjuk többek között a sokácokat viseletben és azt, hogy ezeknek a folyam mentén élő embereknek a mai napig mennyire létmeghatározó a Duna közelsége.

A Beyond the body – egzotikus sportfotók a nagyvilágból című kiállítás válogatás Tomasz Gudzowaty képeiből. De mitől egzotikus? Attól, hogy nem mindennap láthatjuk a mongol kisgyerekek lóversenyzését, és olimpiai számként sem szerepel a golfozás saját készítésű ütővel, ahogyan azt az indiai gyerekek játsszák.

Megesik, hogy a kísérő kiállítás többet ad, mint a címadó. Ez a World Press Photo nekem idén ilyen volt.


Sziget Napló – 2011. augusztus 13., szombat


2011.08.14.

Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, a Szigeten a szombati nap a kenyérkereső embereké. Pénteken még az egész heti munkát pihenik ki, a vasárnap meg nem bulinap, lévén hétfő követi. Általában szombatonként szokott csúcsot dönteni a Sziget a résztvevők számát tekintve. Elviekben így van, a gyakorlatban már kevésbé. És ha valaki harmincon túl a diákszigetes nosztalgiára vágyik, rossz helyen keresi. Ez itt a Biznisz-Sziget.

Azt a régvolt Diákszigetet már elfelejthetjük, amikor az utolsó nap reggelén a szigetelők Müller Péter Sziámival szedték a szemetet. Nem is ezt kerestem, már arról is lemondtam, hogy a nagyszínpadon keressem a Sziámit péntekenként főműsoridőben. Már nem is keresek semmit, csak kicsit asszimilálódtam idén, sodródtam a tömeggel és csendben rácsodálkoztam a rendezvény evolúciójára.

Az egyetlen valamirevaló koncertprogramot a Világzenei Nagyszínpadon találtam meg, azt is 17–18 óra között – nehogy sokan hallják –: a Ska Cubano lépett föl az Egyesült Királyságból. A fő attrakciónak szánt Csík zenekart nem volt kedvem megvárni. Félreértés ne essék, nem az autentikus népzenén szocializálódott fülemet bántják a popularizált folkdallamok, hanem azt a PR-kampányt viselem nehezen, amit köré kerítettek. Na, meg a közönséget – tisztelet a kivételnek, mert jó részéhez más formában nem jutna el a népzene. Szomorú, más nézőpontból viszont örömteli is lehet, hogy legalább így képesek befogadni, ha máshogy nem megy nekik… Remélem, jól szórakoztak.

Eltűntek a mocskos, kéregető punkok, akik hol a jegyre gyűjtöttek, hol alkoholra. Ennyit már lehetetlen összeszedni – meg nem is az ő világuk ez a programpaletta. Nem láttam részegen bokorban fetrengő embereket sem – a pénz előbb fogy el, minthogy izmosan be lehetne rúgni. Nekem ez nem volt célom ugyan, de azért érdekesnek találtam, hogy három különböző helyen vásárolt bortól háromszor fájdult meg a fejem. Mindezt abszolút európai egyenárakon, leginkább a nyugati turisták pénztárcájához igazítva.

Az infrastruktúrát viszont el kell ismernem, egyre színvonalasabb, már arra is rájöttek, hogy nem hátrány, ha a büfék környékén van kézmosó. A cég ugyanaz, mint amelyik a híres mobilvécéket biztosítja.

A fizetésnél megy a kártyalehúzós projekt, nehogy a külföldinek számolgatni kelljen, vagy átverjék szegényt, amikor épp teljesen öntudatlan – bár úgy sejtem, ezzel sem ő jár a legjobban.
Ahogy észrevettem, egyes termékeket forgalmazók monopóliumot vásároltak maguknak, eszi – nem eszi, nem kap mást. Azt csak sejtem, hogy az egyik, sokáig hagyományosan jelen lévő egyház azért nem kaphatott helyet itt, mert ingyen osztotta az ételt. Az pedig nem tesz jót az üzletnek. Ide csak az jöhet, aki jól szituált, a pénz beszél. Az biztos, hogy a belépővel együtt 20 ezer forint simán elpattan egy este, de inkább több. Nem akarok arányosítani az átlagfizetéshez képest.

A programok könyörtelenül szaladnak a futószalagon, „gyerünk, nyomjuk le gyorsan!” mentalitás, a minőség mellékes, legalábbis a szervezők részéről.

Gondoltam, meghallgatom Erőss Zsolt hegymászót, mit mesél az emberi akarat erejéről, és jó kis beszélgetésnek ígérkezett fesztelenül, közvetlenül a pórnéppel vegyülve, közénk ülve. Sajnos így testközelből sem hallottam sokat belőle, mert a szervezők képtelenek voltak legalább mikroportot biztosítani neki, vagy feltenni ezt a programot a színpadra egy hagyományos mikrofonnal.
Annyit sikerült azért meghallanom, hogy dokumentumfilmet készítenek róla/vele, a bemutató október 6-án lesz az Uránia moziban, de sorozat formájában is vetíteni fogja a televízió. El sem hiszem, hogy történik értelmes dolog is némely csatornánál…

Beszélgettünk az „akarom” és „szeretném” különbségéről, az adrenalinról, a passzív és aktív élet veszélyeiről, lehetőségeiről és ezek általános megítéléséről, érintőlegesen a politikáról, a sorsunk elfogadásáról – hogyan dolgozzuk fel, ha elveszítjük a lábunkat, vagy egy társunkat a Himalájában. Kemény kérdések, kemény sors – választott. Mindenképp továbbgondolásra javasolt.

Kevésbé komolynak ígérkezett a Holdvilág Kamaraszínház előadása az összművészeti helyszínen. „A témában elhangzó verseket, sanzonokat átszövi a fekete humor, s ha a tisztelt publikum a kabaré stílusjegyeit véli felfedezni, az egyáltalán nem a véletlen műve…” A keretet Villon Haláltánc balladája adta – Faludy-fordításban. Mindez aktualizálva Radnótival és József Attilával, ha valakinek nem lenne elég kézzelfogható közelségben az egész annak ellenére, hogy a téma örök. Tetszett.

Osztogattak fejhallgatót is, mert itt gondoltak arra, hogy valaki szeretné élvezni is az előadást. Igaz, mellettem az angol fiú nem értette, miért kell ez a fülhallgató, ha nem a szinkrontolmács beszél benne, hanem ugyanazt nyomják, mint a színpadon. Itt még azért nem tartunk, hogy a külföldieknek fordítsák a történéseket, mindenesetre nem esett jól, amikor értetlenkedve megkérdezte, hogy milyen nyelven is folyik az előadás és én értem-e. Amikor pedig megtudta, hogy mindez magyarul megy, káromkodva vonult ki – mondván, ki a fene beszél itt magyarul?!

Igen, pontosan ez ma a Sziget. Külföldieknek szól, de magyarul. Idegennek magyar, magyarnak idegen.


A Mai Manó Ház három kiállítása


2011.05.19.

Már a Magyar Fotográfusok Háza, a Mai Manó Ház is megér egy misét – ahogy mondani szokták – a Nagymező utcában, a magyar Broadway-n. Gyönyörű műemlék épület faragott korlátokkal, stukkókkal, ólomüveg ablakokkal. Itt nyílt meg három kiállítás is egyidejűleg 2011. május 12-én, amelyek június 26-ig megtekinthetők: Szombathy Bálint: Mozgásképek, Molnár Zoltán: Brazil Napló 2008, Páczai Tamás: Bozgor. Ajánlom.

Szombathy Bálint képtávírós Mozgásképei töredezett, félrecsúszott, helyenként duplikálódott alakokat mutatnak fekete-fehérben – kicsit sárgultan –, mintegy a történelem folyamában elmosódó, elúszó alakokat.
Kezdetben ez az egész telefotográfiai gyűjteménynek indult 1980-ban. Szombathy az újvidéki Magyar Szó napilap grafikai szerkesztőjeként több száz olyan hírügynökségi fotót mentett ki a napi selejtből, amelyek eredeti rendeltetésüket tekintve használhatatlanok voltak, ám volt bennük „valami”, amelynek révén be lehetett őket emelni a művészetbe. 1982-től fogva már saját alkotásaiként, rendszerbe foglalva állította ki ezeket a „hibás” képeket, ezáltal a képtávírót új, sajátos művészeti kifejezőeszközzé téve.
Néhol a szereplők mintha szándékosan rejtegetnék az arcukat, hol egy „színpadi függöny” mögött, hol pedig csíkozott „reluxa” takarásában.

Képei benyomásokat keltenek, továbbgondolásra késztetnek. Absztrakt, nonfiguratív alakjai egyszer mintha térképek lennének madártávlatból, bevetett földek vonalai, hegyek-völgyek domborzati képei, helyenként álombéli homokos tengerpart; másszor töredezetten futó filmszalag, vagy szőttesek és kötésminták, amelyek motívumait a honi események rajzolták.

Ha akarom, bánatoson csordogáló esőcseppeket látok egy ablakon, vagy csak adásszünetet a televízióban. Láthatom a magyar társadalom beteg EKG-vonalait is, a lengő lobogókon elmosódó arcokat, tovatűnő eszméket, ideológiákat.

Egy-két kép mintha szándékoltan szerkesztett montázs lenne, vagy analóg géppel történő direkt „egymásra fotózás”, mint amikor elfelejtjük tovább tekerni a szalagot. A finom képi áttűnések, tükröződések, a „lefejezett” politikusok többértelműségnek nyitnak ajtót, s a mögöttes értelmezések csak évtizedek távlatából nyernek igazolást, illetve nem. Ez a szemlélőre van bízva.

Molnár Zoltán képeskönyve Brazíliáról szól. Nekem képeskönyv, mert a fotók mellé nem egyszerű kommentárt ad, hanem naplószerű beszámolót szubjektíven, színesen, könnyen befogadhatón.

„Az igazi utazó sosem csak földrajzi koordináták metszéspontjával leírható helyre érkezik, hanem mindeközben belső útján is halad. A jó fotográfus úgy készíti képeit, hogy nemcsak a megmutatott világot, embereket ismerhetjük meg, hanem önmagáról is beszél. Az igazi utazónak és a jó fotográfusnak is van titka. Ez pedig elsődlegesen személyiségükben rejlik. Molnár Zoltán esetében, aki jó fotográfus és igazi utazó, ez a másik felé való teljes odafordulás képessége, a mások iránti tisztelet, a benne lévő tapintat, a megismerni vágyás, a tiszta, érdek nélküli kíváncsiság” – mondta Molnárról és munkáiról Csizek Gabriella kurátor.
A képek érzékletesek, ott vagyok én is Mucambóban 2008-ban, amikor a kiürült benzineskannából már az utolsó csepp ivóvizet isszuk (ott kútról hordják, nagy kincs, a vízzel való kapcsolatuk alapvető, meghatározó).
Ott vagyok én is Baiacu kis halászfalujában. Érzem, hogy a természet itt mennyire közel van, hogy az itt élők mennyire ki vannak szolgáltatva a szeszélyeinek, miközben ez megélhetésük forrása. Szimbiózisra kényszerülnek és képesek is együtt élni az állatokkal, az őket körülvevő környezettel, amit a nagyvárosi „civilizált” már régen elfelejtett.

Én is rácsodálkozom a nemzetiségek sokféleségére, az ősi kultúrák és a bevándorlók hagyományainak rétegződésére. Salvadorban sokan élnek volt afrikai rabszolgák leszármazottaiként, őrizve az afrikai meséket, szokásokat. Az évszázados kemény küzdelem a génjeikbe ivódott. A túlélés számtalan eszközét hagyományozzák egymásra a generációk. Európai ember számára mindebből tán csak a capoeira nevű „tánc” ismeretes, amely számos harcművészeti elemet őriz – nem véletlenül.
Rio hírhedt faveláiban is megfordulunk, terjeng a csatorna és a hasis szaga, a szerencsétlen sorsú, koszos gyerekek bandába verődve tengnek-lengnek, a prostitúció virágzik, és a vertikális társadalmi mobilitás itt csak egy mihaszna és nevetséges szakirodalmi kifejezés… 

Magát termeli újra a nyomor Belém cölöpökön álló sufnijainak zugaiban is, a kitörési lehetőség a nullával egyenlő. A rongyig használt ruhák, a tragacsig nyúzott gépek és az olcsó, koszos, műanyag strandpapucsok a világ minden szegletében ugyanazt jelentik…

Rióhoz és Belémhez képest Páczai Tamás Bozgor című kiállítása fellélegzés, pedig számomra ez is kellőképpen nyomasztó. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és a Magyar Fotográfusok Háza által közösen szervezett Fotóporta portfólió konzultációnak ő volt a legsikeresebb résztvevője.

Emlékképei az erdélyi szülőhazáról és a hollandiai vendégmunkásélet hétköznapjairól egymás mellé állítva még kontrasztosabbak. Méretükben és témájukban is különböznek. Nekem minden hollandiai képről az életre, a természetre rátelepedő művi köszön vissza, a tradíciót gyilkoló modern, az életre erőszakosan rátelepedő élettelenség, akár virágról, akár hattyúról legyen szó.

Végül a bomló sirály tetemének képénél tudatosul bennem, hogy az anyagnál vannak maradandóbb dolgok, például a szülőföld emléke. Még ha ezek az emlékek nem is feltétlenül szívmelengetők, de bármerre is járjon az ember, ezek kitörölhetetlenül beleégtek, választás nincs, csupán látszólagos.


 

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.

Szombathy Bálint Mozgásképek – I. emeleti André Kertész kiállítótermekben
Molnár Zoltán Brazil Napló 2008 – a II. emeleti George Eastman terekben
Páczai Tamás – Bozgor – Mai Manó könyvesbolt és galéria (Kismanó Galéria)


Khorosz kapi ilidzseszi


2011.04.22.

Azaz Király fürdő. Nem csupán a magyar fürdő szerelmeseinek egyik kedvence, de a külföldi turisták által is kedvelt meleg vizű fürdőhely Budán. A törököknek pedig Gül Baba türbéje és rózsakertje után egyenesen kötelező program.

Én is kipróbáltam és nem bántam meg, bár az orosz hatás erősen rányomta a bélyegét az 1950-es felújításkor. Kívülről mégis annyira szép, hogy szinte már nem is érdekel, milyen belülről. Pedig látom…, ahogy azt is, milyen lehetett régen, persze ehhez erős fantázia kell.

„...kicsi és hasznos fürdő. Nyolc boltív fölé van építve, keramittal fedett, rózsaszínű kupolája van. Egészen a közepén lévő medencéjének négy oldalán oroszlánszájakból éjjel-nappal tiszta meleg víz folyik.” Ez a korabeli leírás Evlia Cselebitől származik és segít nekünk elképzelni, milyen is volt a fürdő a török korban. Ma már sem rózsaszín kupola, sem vízokádó kőoroszlánok nincsenek, és kell is egy kis segítség ahhoz, hogy a képzeletünk szárnyra keljen. Ha magát az épületet nem is, de a fürdőrészt kis túlzással katasztrófa sújtotta területté lehetne nyilvánítani. A hangulat olyan, mint az orosz „felszabadítás” után. A falon az állandó gőztől szétrohadt, rozsdás, vízkövesedett táblák hirdetik orosz és német felirattal a víz hőfokát.

A mellékhelyiség szinte csak azért van, hogy legyen, összesen egy darab fülke. Az ajtaja nem zárható, de még csak be sem csukható, papír, szappan és törülköző természetesen nincsen, lehúzni is alig lehet. A higiéniás körülményekről több szót nem ejtek, bár az előzuhanyzó fülkék is megérnének pár sort.
És hogy mit gondolok a fürdő „melegségéről” keringő történetekről? Lehet, hogy túlságosan szabadosan gondolkodom, de ahol külön férfi- és női napok vannak megjelölve, ott természetes a meztelenség, és innen már csak egy ugrás a meghitt hangulat… No, nem mintha erre vágynék, de aki nem az egyetlen koedukált napot választja, az igen naiv, ha másra számít. Ez így van, így volt már az ókorban is, és bizony lesz is, még ha némelyikünk ízlése tiltakozik is… Melyik szeparált gőzfürdőben nem esett meg már ilyesmi? Abban meg csak reménykedhetünk, hogy a tisztaságról gondoskodnak. Igaz, hogy alapvetően nem tűnt zavarosnak a víz, viszont a víztükör véletlenül sem feszített, magyarul – a régi idők örökségeként – hiányzik a túlfolyó. Így a medence környékén kedvünkre gázolhatunk a bokáig érő vízben. Lábfertőtlenítővel nem találkoztam…
Egyébként, ami a külön férfi- és női napokat illeti, május 1-jétől megváltozik a fürdő nyitvatartási rendje, csökkentik a belépőjegy árát, és a hét minden napján koedukált fürdőruhás fürdőzést vezetnek be. Ezzel meg is oldották a fent említett „problémát”, hamarosan már csak mosolyogva – egyesek nosztalgiával – fognak visszagondolni azokra a „szeparált” fürdőidőkre.
Szolgáltatások tekintetében a Király fürdő megállja a helyét: termál medencefürdő, gőzkamrák, szauna, gyógyszolgáltatások közül válogathatunk, rendelkezésünkre áll a kádfürdő, víz alatti vízsugármasszázs, orvosi gyógymasszírozás, frissítő masszázs. Ezenkívül igénybe vehetjük még a lábmasszázst, a lábápoló szolgáltatást, működik kölcsönző és értékmegőrző is.
A négy gyógymedence hévizének hőfoka 26 és 40 °C közötti, tartalmaz nátriumot, kalcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátot, szulfátos-kloridos víz, jelentős fluoridion-tartalommal – olvashatjuk a fürdő honlapján. Ajánlják ízületi degeneratív, gyulladásos betegségekre, porckorongsérvre, a gerinc deformációinak kezelésére, idegzsábára, mészhiányos csontrendszer esetén, valamint sérülés utáni állapotok javítására.
Pozitívum, hogy a belső tér látványa csodálatos, mármint, ha van fogékonyságunk az építészet, belsőépítészet iránt – és egy kis képzelőerőnk, valamint a körülményektől elvonatkoztatunk –, akkor egészen elvarázsol a kicsi méhsejt ablakocskákon beszűrődő fény, ami a kupolás, oszlopos termet különösen hangulatossá teszi. Érdekesség, hogy amíg a többi fővárosi fürdő saját meleg vizű forrásra épült, addig a Király fürdő a vizét a Lukácsból kapja vezetéken keresztül. Ezt a törökök azért találták ki, hogy egy esetleges ostrom idején is fürdőzhessenek, ugyanis ez a fürdő az egykori várfalon belül esett. Arszlán pasa kezdte építeni 1565-ben, de a munkát már nem fejezhette be, ez Szokollu Musztafára maradt. Majd a 150 éves „törökség” után Kőnig Ferenc birtokába került az épület – innen a Király elnevezés –, amihez a család hozzá is épített klasszicista stílusban. A II. világháborúban igencsak megrongálódott, és csak az ’50-es években újították fel, a látványból ítélve azóta nem is nagyon nyúltak hozzá, pedig jócskán ráférne, főleg, hogy ma már ez az épület műemlék.
Gondolom, ha a fenntartó hasonló fogásokat vetne be, mint mondjuk a Rudas esetében, és fergeteges cinetrip bulikat szerveznének, akkor a pénz is dőlne és senki egy rossz szót sem szólna, hogy mit keresnek ott ezek a fiatalok. Sok múlik a menedzsmenten…


Piaf á la Vári


2009.06.26.

Igaz, hogy a színházi szezonnak már vége, viszont van itt valami a pesti Broadway-n, amit a következő évad elején érdemes megnézni, mármint, ha valaki kedveli Párizst és az elvarázsoló hangulatokat. A hosszú sétákat, antikvár könyveket, az almabort és lágy harmonikaszót. És ha már zene, akkor andalító, recsegő gramofonról szóló, múlt századi sanzon egy kis füstös kávézó félhomályos zugában… Csak Piaf lehet.

Efféle francia hangulatot varázsolnak a Budapesti Kamaraszínházba Vári Éva és zenész társai. Az Edith Piaf életét bemutató egyszemélyes darab elég embert próbáló. Másfél órán keresztül lekötni a nézőket, szóval tartani őket, vagyis inkább „dallal tartani” egyedüli szereplőként nem könnyű feladat.

Piaf életét besűríteni másfél órába, ez sem kis kihívás. Hiszen életéből kalandregényt lehetne írni; alulról emelete fel őt a sors hirtelen magasra, majd dobálta hol le, hol fel, mintha csak libikókán ülne. Igaz ez karrierjére és magánéletére egyaránt. Az utókor persze igazolta őt – ahogy az már lenni szokott – post humus. Sanzonjaira még ma is vastaps éled és a nézőtéren nem csak idősek ülnek…

Aki minőségi ülőhelyet akar foglalni, annak időben kell érkeznie, mert „aki kapja, marja” alapon megy a helyfoglalás. A tisztelt nézősereg elég kulturáltan viselkedik, ezúttal nem tapossák egymást kíméletlenül, inkább, mint a rendes napközisek, kettes sorba fejlődve várnak - érkezési sorrendben - a bejutásra. Késéssel kezdünk, bár ez már fel sem tűnik, csak a külföldi profik erénye a pontosság, itthon nem divat.

A tangóharmonikás megalapozza a hangulatot, bár még - fokozva a várakozást - valamennyi lámpa ég és csak akkor alszanak ki a fények - a főreflektor kivételével -, amikor Vári Éva megjelenik a színpadon. Piafot már sokan, sok módon előadták, de Vári Éva kicsit magába is itta a „piafságot”; Pam Gems Piaf című darabjában is sokáig játszotta a főszerepet. Azon túl, hogy a hosszú monológok „életszagú” előadását könnyedén adja, fűszert ad a műsornak azzal is, hogy egészen átvette a „piafos” gesztusokat, mozdulatokat. Nem hiába; egész életében Piafot játszotta a legtöbbet…

Egy dolgot viszont nagyon hiányoltam. Egyetlen dal sem hangzott el franciául, kizárólag magyarul. Értem én, hogy a közönség jó része így közelebb érezheti magához a dalokat - hogy még érti is, nem csak érzi -, de a sanzonos hangulat fényét sajnos tompította a magyar előadás. Elég lett volna a hangulat-festés miatt legalább a darab végén elénekelni eredeti nyelven például a Mylord-ot, biztos vagyok benne, hogy a vastaps nem maradt volna el. Sőt.

Vári Évát egyébként idén tüntették ki Kossuth-díjjal, de van már több Súgó Csigája, Jászai Mari díja, megkapta az Érdemes Művész címet és örökös tagja lett a Halhatatlanok Társulatának is. A Budapesti Kamaraszínháznak 1993 óta tagja - a Színház 1991-ben alakult a Népszínház jogutódjaként -, előtte Pécsen dolgozott hosszú ideig, de pályakezdőként a kaposvári Csiky Gergely Színháznál is játszott.


A nő dicsérete - Mucha kiállítás


2009.04.01.

Art nouveau, modern vagy liberty style, esetleg jugendstil, itthon pedig szecesszió. Ugyanarról beszélünk. Keleties egzotikum, burjánzó indák, virágok és színek… Ezúttal Mucha tolmácsolásában a Szépművészetiben. Kötelező.

Már csak azért is, mert ilyen gazdag anyagot rég láttam. Az elmúlt években tanúi lehettünk pár kiállításnak, aminek hatalmas hírverést csaptak, majd legalább ekkora csalódást okozott, amikor szembesültünk vele, hogy a gyér gyűjtemény pár - alig említésre méltó - darabból áll. „A nő dicsérete” nem ilyen. Mucha minden korszakából találunk darabokat; láthatjuk az Ékkövek sorozatot, a Napszakokat, a Művészetek-ciklust, az Évszakokat, a Virágokat, a korszakot, amikor megrendelésre dolgozott és a pasztelles időszakkal is találkozhatunk, amikor csak saját kedvtelésére alkotott.

Alfons Mucha múlt századi kozmopolita és kis túlzással képzőművészeti polihisztor. Élt Csehországban, Bécsben, Párizsban, az USA-ban, de szülővárosához mindig honvágy húzta, a szláv népekhez „hű” maradt. (Készített egy Szláv eposz-sorozatot, amelyhez modellül saját lánya, Jaroslava szolgált, mint a szláv archetípus tökéletes megtestesítője.)
Dolgozott festőként, grafikusként, díszlettervezőként, iparművészként, ékszer-, bankjegy- és naptártervezőként, könyvillusztrá-torként. Az 1900-as világkiállításra ő dekorálta Bosznia-Hercegovina pavilonját. Az elsők között volt, aki művészetét a reklámiparnak adta. A különféle termékek reklámplakátjai mai napig ismertek; a meuse-i sör, a Nestlé csokoládé, a kekszek, a dohánypapír napjainkban retrós konyhai fémdobozokról köszönnek vissza ránk.

Az ismertséget, a „kezdő lökést” a Sarah Bernhardt színésznő megrendelésére készített színházi plakátja adta, ami hatalmas sikert aratott. A színésznő hét éves szerződést kötött Muchával. Ez a hét év meghatározó volt életében, művészetében. Már a képek formátuma is rendhagyó (hosszított álló téglalap), emellett sajátos stílusáról is könnyű felismerni, kedvelte a gömbölyű formákat, a stilizáltságot. A kör, mintegy mandalaként, vagy glóriaként nagyon sok alkotásán megjelenik gyönyörű, aprólékosan kidolgozott motívumokkal. A szimbolizmustól nem volt mentes - ahogy a kor sem, amiben alkotott - képein gyakran jelen van a madár és a kígyó. A nő pedig, mint a ciklikusság megtestesítője, igencsak izgatta a fantáziáját… Férfiakat gyakorlatilag nem is ábrázolt csak nők társaságában. A természet körforgása, a bolygók mozgása, a napszakok, a hónapok, az évszakok váltakozása, mind egy óriási, végtelen kör részei, mindezeket nem is jeleníthetné meg más, mint a nő, aki magában hordozza a Ciklust - teljes harmóniában a természettel…

A tárlat egyetlen szépséghibája, hogy a sötét alagsorban helyezték el és spot lámpákkal világítják meg a képeket, amik élvezeti értékéből jelentősen levon, hogy az irányított fények a felületen tükröződnek.
Ezzel együtt rég láttam ilyen színvonalas kiállítást - nem értem, miért nincs nagyobb visszhangja -, nem csak a szecesszió szerelmeseinek ajánlom.


A víz világnapja


2009.03.22.

Március 22. a víz világnapja 1994 óta, mivel az ENSZ közgyűlése így határozott többek javaslatára, ugyanis sokan belátták, hogy ránk köszöntött a „vízválság” korszaka. Tudatosan kell gazdálkodnunk ivóvíz készleteinkkel, különben bajok lesznek, mivel víz van elég, csak nem tudunk helyesen „fogyasztani”.

Valóban fontos a víz és örvendetes, hogy szenteltünk egy napot az évben a vízzel kapcsolatos figyelem felhívásra, mégsem hiszem, hogy értéke szerint becsülnénk.

Gondoljunk csak bele, hogy például áramszünet esetén micsoda pánikroham fog el saját lakásunkban – pedig áram fejleszthető. Ugyanez a helyzet, ha nincsen vezetékes gáz, főleg télen. Ezt most volt módja a lakosság „szerencsés” részének megtapasztalni. Ám a gáz is helyettesíthető a háztartásban. És a víz? A víz nem. Esetleg szennyezett esővízzel, de nem a tízedik emeleti panelban. A víz az egyetlen tényező a háztartásunkban, ami nem pótolható. Ám az ember ugyebár olyan, hogy amíg van valami, addig nem fontos. Nem kell messzire mennünk, mindjárt itt van a Duna.  Egyes kutatók külön örömet lelnek abban, hogy a folyóból mintát vesznek, és ebből állapítják meg többek között a lakosság drog- és gyógyszerfogyasztási szokásait.

A mellékelt fotón pedig egy szerencsétlen kárókatonát láthatunk pár sirály társaságában, amint a folyóba ömlő szennyvízből szemezgetik az „ínyencségeket”. A túlparton a Parlament. Szerencse, hogy az ENSZ a 2005-2015 közötti időszakot a „Víz az életért” cselekvés nemzetközi évtizedének nyilvánította…

No, nem kell azért elkeseredni, vannak még minőségi tartalékaink akár a fővárosban is. Ha jó minőségű vizet akarunk inni, elég például a Városligetig menni. Sokan tudják, hogy itt van a Vidámpark, az Állatkert, meg a Széchenyi fürdő, de arról nem tudnak, hogy a Fürdőtől alig pár méterre található a Szent István forrás. Lehet, hogy a kettő között van valami kapcsolat… Ebben az ivócsarnokban 50 forintért már kaphatunk egy liter forrásvizet. Legalábbis, ha valaki képes meginni a tojásszagú, meleg, fehéres színű kavargó löttyöt. Ha viszont valaki képes, akkor fogyaszthatja kúraszerűen is.

Apropó, tisztázzuk gyorsan, csak úgy iskolásan, mi is a különbség az ásványvíz és a gyógyvíz között! Az ásványvíz mély, tiszta rétegekből jut a felszínre, gyakorlatilag oldott ásványokat tartalmazó ivóvíz. A gyógyvíztől annyiban különbözik, hogy alacsonyabb az ásványi anyag tartalma. A forrásvizek viszonylag fiatal vizek és az ásványi anyag tartalmuk alacsony, ezért mindennapi fogyasztásra ezek a leginkább alkalmasak, hiszen az sem jó, ha túlzott mennyiségben viszünk be szervezetünkbe ásványi sókat. Ennyit röviden az élettani hatásáról, egyszóval igyunk forrásvizet, a klóros csapvizet meg felejtsük el.

Azt meg ne felejtsük el, hogy a víz különleges kincs. Gyakorlati oldaláról nézve nem más, mint két hidrogén és egy oxigén. Színtelen és szagtalan. A négy alapvető természeti elem egyike. A természet körforgásának alapja. Az ember testének 70%-a, agyunk majdnem 90%-a és bolygónknak közel háromnegyed része. Itt fejlődött először élet. Van belőle édes, sós és savanyú is, van gyógyító és tisztító víz, lágy és kemény. Használható külsőleg és belsőleg egyaránt. Lehet álló víz, folyó, vagy éppen zuhogó. Szilárdan, folyékonyan, légneműen, földön, föld alatt, levegőben létezik. Az egyetlen olyan elem a Földön, amely mindhárom halmazállapotban megtalálható. Víz a felhő, az eső, a hó és a jég is. Valamennyi formája életünk nélkülözhetetlen része, mindennapjaink láthatatlan kísérője. Olyan, mint a levegő…


Pop-art király Szegeden is


2009.03.04.

Warholnak van némi szegedi vonatkozása is, ugyanis egyesek látni vélik egy rövidfilmen, amint éppen barátaival nézik végig a szegedi nevezetességeket 1956-ban. Bár az is lehet, hogy Andy csak a dublőrét küldte ide a sok munka után szórakozni kicsit a haverokkal… Gondolom, ezért éppen Szegeden állították ki azokat a képeit - szám szerint kb. hetvenet -, amik osztrák magángyűjteményekből származnak és London, Milánó, valamint Szeged után várhatóan tovább járják Európát.

Sokat nem tudunk Warhol életéről, legalábbis arról a részéről, amit még jótékony ismeretlenségben töltött. Szerette maga körül a rejtélyes dolgokat, generálta is rendesen, ettől változtatta magát misztikussá még életében. A mai napig nem derült fény például arra, mikor is született, így hiába szeretnénk évfordulókat ünnepelni, nem fog sikerülni. De hát többek között ettől izgalmas a „warholság”, és tudta ezt ő is, ahogyan korán felismerte az új találmány, a televízió „áldásos” hatását, valamint a tömegkultúra fogyasztási cikkeinek terjedéséből adódó művészi lehetőségeket is. A fogyasztói társadalom hajnalán már képes volt lefülelni és definiálni a konzum-fogyasztót, görbe tükröt tartott a POPulus elé. Művészete időszerű ma is, országoktól, kultúráktól függetlenül, mivel a globalizáció és uniformizálás most igazán aktuális. A divatot, életmódot, fogyasztást diktáló „hírességek”, vagy „hírhedtségek”, valamint a Coca Cola és Mick Jagger zenéje eljutnak sárgolyónk minden pontjára. Ha pár száz év múlva a régészek a 20-21. századi rétegig ásnak, műanyagot fognak találni, no meg egy megkövesedett hamburgert… Fojtogató, sűrű por ez, ami halkan erre a korszakra ül. A jelenség szülőföldje Amerika, de gyanús, hogy kozmopolita…

Warholban nem a technika, a tinta, a tus, vagy a szitanyomat olyan nagy szám, nem is Mao Ce a képen, hanem amit Mao Ce közvetít. A lényeg a sztárság, az ikonikusság, a „15 perc hírnév”, a „divatság” ezer arca (eszme, ember, vagy akár ruha) és az a több ezer hipnotizált szerencsétlen, aki ezt mind benyeli, megeszi, ahogy a Campbell’s-konzerveket, amiket tömeggyártásra, -fogyasztásra szántak…

Ezen kívül Warhol jókor volt jó helyen, ahogy azt mondani szokták. A cseh Andrew Warhola Amerikába ment és megvalósította saját nagy, rózsaszín amerikai álmát, hirtelenjében meglovagolta a vertikális társadalmi mobilitás hullámát és gyorsan a nevét is amerikásította. Első volt valamiben és közben saját maga menedzsereként elleste a sztároktól az image-teremtő allűröket, a parókát és miegymást. Műtermében csoda(bogár) dolgok születtek, a „Factory”-ba járt a művész világ java.

A jelenlegi tárlaton - időbeli keletkezésüket tekintve - széles skálán mozognak az alkotások, többnyire ikonikus képek, bár például a villamosszék sorozat egy darabja is megcsodálható. Itt van az indiános sorozat is - külön termet kapott -, ahogyan a Ladies and Gentlemen széria is. Az elmaradhatatlan Monroe szintén vendég, csakúgy, mint pár reneszánsz festmény alapján született parafrázis. Az egész kiállítási anyagot közel 250 millióra biztosították.

A tárlat a REÖK Házban (Regionális Összművészeti Központ) kapott helyet, ami már önmagában is megér egy vizitet; gyönyörű, nemrég felújított szecessziós épület, a Ráday-féle városvédő műsorban is szerepelt. A belépő nem sok, csak 1000 Ft, kedvezményesen 800, 600 és mindennap 10:00-18:00-ig látogatható. Annak ellenére, hogy a sajtót telekürtölték a kulturális szmogriadó veszélyével, nyugodtan utazzunk el Szegedre, nem kell egyáltalán sorban állnunk, még hétvégén is alig lézeng egy-két ember a kiállító teremben. Május 8-ig még megnézhető!


Másodszor is Budapesti Mangalica Fesztivál


2009.12.15. 

Második éve rendezik meg a Városligetben, a Vajdahunyad várában a Mangalica fesztivált. Idén már nagyobb szabású volt, mint tavaly és bár nem volt éppen meleg, a látogatókat ez nem tartotta vissza semmitől.

A mangalica régi magyar zsírsertés. A nem éppen vékony zsírréteg alatt - ugyanis vágósúlyának kétharmada háj, zsír és szalonna - vitaminban és ásványi anyagokban sokkal gazdagabb húst találunk, mint a hússertés esetében. Rövid, göndör szőre van és több színű fajtája; a szőke és vörös (vagy rőtes) a leggyakoribb, valamint a fecskehasú és a fekete – viszont ez utóbbi tudomásom szerint mára már sajnos kipusztult. A mangalica takarmányban sokat nem válogat és különösen ellenálló fajta, ezért is volt nagyon népszerű egy ideig, később a kihalás fenyegette, mígnem 2004-ben az Országgyűlés nem nyilvánította védett nemzeti kinccsé. Ez azt jelenti, hogy a tenyésztését és az állomány fenntartását az állam segíti, támogatja, mivel szerintük nemzeti identitásunk megőrzéséhez ezek a göndör szőrűek is hozzájárulnak.

Egyszóval azóta nagy becsben tartjuk őket. Olyannyira nagy becsben, hogy tavaly először Budapesti Mangalica Fesztivált rendeztek. Elég sikeres volt, ugyanis idén (február 6-8.) másodszor is megrendezték. Látogatók részére ingyenes volt a belépés, csak az árusoknak kellett helypénzt fizetniük. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum is bekapcsolódott a rendezvénybe; időszaki kiállítást szervezett a mangalica kultúrtörténetéről, tenyésztéséről és hasznosításáról. Emellett zsűrizett kézművesek árulták portékáikat, gyermek játszóház működött, színpadi programok voltak népzenével és persze kihagyhatatlan az efféle gasztronómiai programokon a főzőverseny is. Ezen bárki indulhatott, aki befizette a nevezési díjat akár egyénileg, akár csapatban. Cél, hogy minél finomabb és minél egyedibb recept alapján készült mangalica ételt készítsenek. Volt sajtótájékoztató persze, meg hivatalos megnyitó is, de az egész leginkább a nagy eszem-iszomról szólt.

Tenyésztők és különféle mangalica termékforgalmazó cégek is képviseltették magukat, de kapható volt házi lekvár, szörp, aszalt gyümölcsök és olajos magvak, sőt még gyermekkönyvek is. A Szamárfül Kiadónál megjelent könyveit Nagy Bandó András dedikálta, de ott volt lánya, Nagy Natália is. Nekik egyéb szerepük is volt a fesztiválon; zsűritagok voltak a főzőversenyen több hazai hírességgel együtt, mint például Szőke András és Badár Sándor. Vásárolhattunk rétest, dödöllét, tócsnit, kemencés lángost, sört, bort, pálinkát, és no, persze mindenféle mangalica-ételt; hurkát, kolbászt, sült oldalast, pörköltet, szalámit, sonkát, szalonnát, vagy éppen - ötvözve a régit az újjal - mangalica grill hot dogot.

Csak hozzávetőlegesen; egy jókora darab kolbász kenyérrel, mustárral és sörrel 1800 Ft-ba került. Egyébként egészen majális hangulat volt, és ha az ember jóllakott, mindjárt rózsaszínűbben látta a világot. Nem is kell nekünk más, már a régiek is tudták; csak kenyér és cirkusz. Ezért lesz jó jövőre is a Mangalica!


Itthon is Costa Coffee!


2009.02.10.

Costa. Sok kávékedvelőnek ez a név már ismerősen cseng. Sokak viszont még csak most fogják megismerni. Mert megismerik, az biztos, hiszen a Costa már Magyarországon van… Pontosabban az Astoriánál és még csak egy, de idővel terjeszkedik majd nem csak a fővárosban, hanem vidéken is.

A Costa egyébként 1971 óta létezik, akkor alapította Londonban egy olasz testvérpár; Sergio és Bruno Costa. Azóta a világon már 25 országban működik Costa Coffee, ahol sajátos pörkölési módszerrel, kifejezetten Costa-gépekkel készítik a feketét. A sok gyorsétkezde mellett most végre egy élhető „gyorskávézó” láncunk is lesz a McCoffee és társai mellett - kíváncsi vagyok, a piac mennyi idő alatt lesz telített -, habár a Costa leginkább átmenetet képez a klasszikus kávéház és a „coffee to go” jelleg között, amolyan „reggeliztető” hely, igaz 7:00-tól este 22:00-ig nyitva van minden nap.  

Ez az Astoriánál egy kicsi „kuckós” fazonú, ami azt jelenti, hogy kis alapterületre sok mindent bezsúfoltak. Foteles sarkot, bárszékes helyeket és hagyományos kávézó asztalkát karos székekkel. Ki melyiket szereti… célcsoport… mindenki. Az árak? Álljon itt pár finomság ízelítőül és mindenki döntse el maga, mi mennyit ér meg neki. Például egy brownie 450 forint, a muffin is hasonló árfekvés; 420-ba kerül, a croissant nem mini, de nem is óriási, 250-et kérnek érte, a szendvicsek pedig 600 és 800 forint között mozognak tartalmuktól függően. Az óriás cappuccino 650 forint, én ezt kóstoltam meg és nem csalódtam.

Az arculat a szokásos: bordó és drapp, valamint az elmaradhatatlan három kávébab szem - a Costa logoja, szóval a megjelenésben nincsen meglepetés.  A személyzet egyenruhát visel, a lányok bordót, a fiúk feketét és mindenféle kávét a szemünk előtt készítenek. Igaz, hogy a pénztárgép kezelése még kis nehézséget okoz - vagy öt percet vártam a kézzel írt számlára - de készségesen felvilágosítanak mindenféle általuk használatos praktikáról, többek között, hogy azért nem használnak fahéjat, csak csokoládét, mert a fahéj elfedné a kávé valódi ízét, valamint kicsit megkeserítené azt. Napilapok vannak, itallap is van - nem csak a neontáblán a kiszolgálók feje fölött, hanem nyomtatott formában is-, ami teljesen praktikus lenne, ha azon az árakat is szerepeltetnék. Gondoltam, megnézem a nem mellékes mellékhelyiséget is, ami igen sokat tud mesélni a helyről, ám megtalálni, nem volt olyan egyszerű feladat. A személyzet kedvesen útbaigazított, mert nem gondoltam, hogy a „Privát” feliratú ajtón kell bemennem… A felszereltséggel és tisztasággal nem volt gond. Nagyokat mosolyogtam magamban, amikor hozzám hasonlóan hitetlenkedő arcok nyitottak be a „Privát”-ba.

Gondolom, mivel a Costa új itt, Magyarországon, nagyon igyekeznek a szívünkbe lopni magukat és kis brosúrán kérik a véleményünket fogyasztás után. Ezeket a kis kitöltött nyomtatványokat a kedves vendégek itt-ott maguk után hagyják az asztalokon. Ezek között böngészgettem, hogy megtudjam, mások mit gondolnak a helyről. A minőséggel és az árral általában nincsen problémájuk, viszont a személyzet viselkedése szerintük hagy némi kívánnivalót maga után, valamint kifogásolták, hogy a hely kicsi és nincsen kávéházi hangulata. Valóban kicsi, ebben igazat adok, de ki vár a Costa esetében klasszikus kávéházi hangulatot? Egy biztos, ha - pénztárcánkhoz mérten - nem is arra találták ki, hogy naponta ott reggelizzünk, egy alkalmat azért mindenképp megér és nincsen dohányfüst sem… 


Véget ért a Reneszánsz Év – Gondold újra!


2009.02.06.  

2009. január 21-én hivatalosan is véget ért a Reneszánsz Év, ami tavaly kezdődött a Magyar Kultúra Napján, Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából.

A Reneszánsz Év (www.reneszanszev.hu) anyukája az Oktatási és Kulturális Minisztérium, apukája pedig a Hungarofest Kht., Reneszánsz Programiroda volt. A budai várban - hivatalos ünnepség keretében - zárták le a kulturális évadot szoboravatással. Bonfininek, Mátyás történetírójának korábban is állt ezen a helyen mellszobra, csak a II. világháborúban elpusztult, s most rekonstruálták egy olasz másolat alapján. Megtudhattuk, hogy az évad közel ezer programján több mint három millióan vettek részt, a rendezvények több száz helyszínen zajlottak országszerte. Számos múzeum, kiállító terem, galéria kapcsolódott be a programsorozatba. Csak hogy lássuk, milyen széles volt a paletta - a teljesség igénye nélkül - néhány esemény: fotókiállítások, koncertek, játszóházak, konferenciák, fesztiválok, pályázatok (köztük képregény pályázat Mátyás, a király címmel, www.matyaskepregeny.hu), vetélkedők, történelmi kalandjátékok (www.leona.hu), stb. Több kiállítás egyébként még a programsorozat hivatalos zárása után is megtekinthető, mint például a Reneszánsz utak – virtuális találkozások című tárlat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Emellett virtuálisan is igyekeztek minél többeket megszólítani, erre volt jó többek között a reneszánsz iwiw (www.reneszansziwiw.hu). Ezt a „koppintást” véletlenül jó „találmánynak” tartom, nemcsak a kor kapcsolati hálóját tudjuk böngészgetni az oldalon, de városokat, helyszíneket, műalkotásokat is megismerhetünk. Összefüggéseiben, keresztmetszetileg segít átlátni a korszakot nem csak történetileg, hanem kulturálisan is. Épp azt a foltot fedi le, amit a középiskolában növesztenek a gyerek fejébe. (Egyébként az oldal még most is bővül, folyamatosan küldhetjük a meghívandókra tett javaslatainkat.) Mi is volt a célja az egésszel a kormányzatnak? A „Gondold Újra!” jelmondatba próbálták az egész esszenciáját besűríteni, azaz, hogy gondoljuk át a hagyományokhoz való kötődésünket, s ennek tükrében határozzuk meg a kultúrához való viszonyunkat a jelenben, s ezáltal egyben saját magunkat is. Mindezzel sugallják azokat a tulajdonságokat, amelyeknek korunkban is értéket kellene képviselniük; a humanizmus nyitottságát, tudásszomját, a reneszánsz ember sokoldalúságát. Azt hiszem, napjainkban ezt úgy hívják - nem éppen magyar kifejezéssel -, hogy multikulturalizmus, kozmopolitanizmus, s az ilyen ember pedig nyitott, befogadó, kreatív és egyben proaktív. Azt szeretnék, hogy mi is ilyenek legyünk...

Lássuk, hogy kulturális szempontból mik a kilátások a jövőre nézve kormányzati szinten? Idén elkezdődött a new yorki és washingtoni magyar évad. Igaz - több amerikai újságcikk szerint - ennek már most sem túl pozitív a felhangja az amerikai magyarok körében, ugyanis azt gondolják, hogy a tárca mit sem törődve a kint élő magyarok igényével, rengeteg pénzből „látvány-évet” rendez, ahol például a hagyományos magyar kultúra nincs is jelen, leginkább a kortárs tendenciákra koncentrálnak. És még nincs vége; a kulturális tárca 2011-re Liszt Ferenc évet is tervez.


Image Maximum


2009.02.03. 

Azaz IMAX, vagyis 3D-s mozi. A technika már a ’70-es évek óta létezik, de miért is nem terjedt el általánosan? Miért nem nézünk minden filmet háromdimenziós változatban? A válasz – most is, mint sok esetben – a pénz.

A „látvány maximális”, azaz a vászon nagyobb, mint a hagyományosak, más a képarány, a kép minősége jobb (lényegesen nagyobb filmet használ a 35 milliméteresnél). A felbontása nagyobb, ezáltal a vászonhoz is közelebb lehet ülni. Valóban, először azt hittem, hogy a nyakam ki fog törni, ugyanis túl közel vagyok a vászonhoz, s kicsit az is zavart, hogy még a perifériás látásommal sem tudtam átfogni a teljes képet. No, de kiderült, hogy ez nem okoz gondot, ugyanis a kamera is legtöbbször csak egy pontra fókuszál, így még ha akartam volna sem tudtam volna másra figyelni, mint arra, amire az operatőr irányította a tekintetünket. Megvolt a „fogdosós” élmény is; az arcomba lógó liánokat, meg a pattanó kődarabokat akár meg is tudtam volna érinteni.

A T-Rex-es csodát néztem meg, s ugyan nem volt valami veretes műalkotás, mondhatni, kicsit bugyuta volt, de várakozásaimat azért fölülmúlta. Archeológus apuka érdeklődő kislánya beszippantotta a gázt, ami egy leletből szivárgott és hipp-hopp, visszatért a krétakorba. Itt aztán üvöltött az arcunkba a tyrannosaurus, láttuk a fészkét is, miközben bejártuk a fél dzsungelt. Nézhettük madártávlatból a tájat (hányingeres buszozóknak nem ajánlom) és közvetlen közelről a régészeti feltárásokat. Ez a háromnegyed órás gyíkos csoda 1750 Ft-ba került, de nem is csodálkozom, hiszen egy ilyen film előállítási költségei is hatalmas összeget tesznek ki. Arról nem is beszélve, hogy milliós nagyságrendbe kerülne egy kópia elkészítése, szemben a hagyományos film pár százezres kópiaköltségével. Így általában ezeknek a filmeknek nincs hangrögzítése, külön szinkronizálják a vetítéskor, ezért az eredeti bejárhatja az egész világot. Muszáj is, különben anyagilag nem érné meg ilyen filmet forgatni, ugyanis a felvevő is méreg drága (megszámlálható darabszámban létezik), s emellett még írtóra nehéz is, tehát a forgatás logisztikailag is kihívást jelent. Ha mindez nem elég érv amellett, hogy ne forgassunk 3D-s filmet, akkor elmondom még, hogy a vetítőgép hatalmas méretű, lámpái őrült teljesítményűek, külön hűtőberendezést kell alkalmazni miattuk. A szemüveg sem olcsó, amit a bejáratnál a kezünkbe nyomnak. Soroljam még? Hát ezért nem mozizunk mi mindig 3D-ben. A nagy mozi hálózatok viszont tervezik a digitális 3D mozi bevezetését, elterjesztését, mivel ez lényegesen költségkímélőbb megoldás. Például a Cinema City Szegeden és Győrben nyit ilyet.

Amúgy a friss animációs filmeket már háromdimenziósban nézhetjük, mondjuk a Volt-ot, vagy a Jégkorszak 3-at. Hova lehet még innen fejlődni? Bizonyára eljön az idő, amikor már mindez az otthonokban is elterjedt lesz, teljesen hétköznapi, hiszen már most itt állunk egy újabb technikai korszakváltás elején. Igaz, ez számomra kicsit utópisztikus, amolyan „fahrenheites” dolog, amikor apu esténként sörözgetve a Tv előtt már polárszűrős szemüvegben ül…


Happy Birthday Great Westminster Clock!


2009.02.01.  

Ha London, akkor Big Ben, és most ráadásul születésnapos is. Idén ünnepli születésének 150. évfordulóját. Meglátogatása kötelező program, nem lehet kihagyni, nélküle nem teljes a trip és Londonnak éppúgy védjegye, mint a doubleD, vagy a piros telefonfülke.

„Mi-dó-ré-szó, szó-ré-mi-dó". Na, mi ez? A vájt fülűek már kitalálták. A híres, BBC-s szignállá vált hangsor, a Big Ben harangjátéka, a Westminster-ütés, ami egyébként Angliában hagyományosan minden Szilveszterkor kiemelt szerepet kap. 

Lánykori nevén Szent István-torony (de ez tévedés, mert eredetileg egy másik tornyot neveztek így), s egyéb iránt a Big Ben sem a torony elnevezése, hanem a harangé, amelyik közel 4 tonnát nyom. Úgy tartják, hogy Benjamin Hallról, az akkori közmunkaügyi miniszterről kapta a nevét. Az úr olyannyira sokat sürgött-forgott az építkezés körül, hogy sikerült elintéznie, hogy az öt harang közül az egyikbe belevéssék a nevét. Egyesek viszont szeretnék azt hinni, hogy a Big Ben a híres korabeli boxolóról, Ben Cauntról kapta ragadványnevét, holott neki semmi köze nem volt az egészhez, mindenestre nagyobb népszerűségnek örvendhetett, mint egy építési ellenőr, aki egyben felsőházi képviselő is volt.

A torony a Westminster Palota éke – ez ugyebár az angol parlament. De ez nem az eredeti torony, mert az 1290-ben (!) épült, viszont sajnálatosan az 1834-es tűzvészben - többek között - ez is megsemmisült. Az újjáépítést 1843-ban kezdték el, de csak az 1850-es évek vége felé készültek el. Akkortájt az óra a legnagyobb volt a maga nemében, ám napjainkra sem sokat vesztett ebből a hírnévből, jelenleg is a legnagyobbak közé tartozik. Csak közben kicsit modernizálták; például számlapjának gázvilágítását 1906-ban cserélték elektromosra.

Ugorjuk most át a száraz adatokat és tényeket, de azért azt érdemes megemlíteni, hogy az óra mutatója 4 méter hosszú, úgy tervezték, hogy a hó és a rászálló madarak súlyát is elbírja. A szerkezet elsősorban nem a rugókra, hanem a gravitációra épít; az egyes alkatrészeket saját súlyuk viszi vissza a kiinduló helyzetbe. Mindezt nem profi óraműves álmodta meg – az eredetileg felkért hivatásos úr olyannyira megijedt a lehetetlennek vélt kihívástól, hogy csúfosan megfutamodott. Így az óraművet Edmund Beckett Denison tervezte, aki csak hobby-órás volt ugyan, mégis olyan remeket alkotott, ami másodperc-pontossággal jár. Ez azért nagy szó egy ekkora óriásnál! Persze nem ment minden simán a kivitelezés körül, de hagyjuk az apró, ünneprontó részleteket…

A londoniaktól születésnapjára a Big Ben saját honlapot kapott, ahol részletesen olvashatunk a torony történetéről, az óramű mechanikájáról, a kivitelezés apróbb bakijairól és az őt megálmodókról. Itt szerezhetünk információt az ünnepségsorozat egyes programjairól is. Hogy 2009-ben méltóképpen, teljes szépségében ünnepelhesse másfél évszázados korát, teljesen felújították, megtisztították. Jó tudni, hogy már a Világörökség része a Parlamenttel és a Westminster Apátsággal együtt.


Menhely - vadállatoknak


2009.01.05.

Veresegyházán van egy hely, ahol a medvék és farkasok végleges otthonra lelhetnek, ahol nem 5×5 méteres ketrecben élik mindennapjaikat, hanem természetes élőhelyükre hasonlító közegben. Idén tíz éves ez az otthon.

Akár egész napos program is lehet a medve- és farkas menhely meglátogatása, ami nem csak gyerekeknek nagy élmény. Szinte testközelből láthatjuk az állatokat és etethetjük őket, ha szeretnénk. Természetesen csak mézzel és répával, amit a helyszínen is megvásárolhatunk. A csemegét hosszú fakanállal nyújthatjuk be a rácson a medvéknek. Persze van olyan maci, akit ez már egyáltalán nem hat meg, annyira megszokta az érdeklődők mindennapos látványát, viszont akad olyan is, aki az örök hízelgők, kíváncsiak közé tartozik.

A 3,5 hektárnyi rezervátumszerű területen majdnem úgy élnek, mint a természetben. Kialakítottak nekik erdős részt, ahol kedvük szerint elrejtőzhetnek, fára mászhatnak. Vannak mesterséges barlangjaik, tavak, ahol ihatnak, játszhatnak, fürödhetnek, halászhatnak – bár ez utóbbira nincs szükségük, mert élelemmel ellátják őket a gondozók. A nagy nyári melegben a legtöbb medve gödröt ás magának, abba fekszik bele és így hűti magát. Az állatok között kialakultak saját territóriumok, aminek megsértése következményekkel jár, így ezt a gondozók is tiszteletben tartják például a takarmányok szétosztásánál.

Minden medvét ismernek, nevük van, többnek még a filmszakmában is, mivelhogy szerepeltek bizonyos jelenetekben, s nem is akárhogyan. Ők tehát nyugalmazott filmsztárok, vagy különböző állatkertekből kerültek ide, esetleg befogták őket valahol. Sokuk messzebbről, Erdélyből, Ukrajnából származik. A hímeket kasztrálják. Ennek több oka van. Egyrészt a születendő bocsokat nem lenne mód elkülöníteni a többi medvétől, márpedig más anyamedve kárt tenne bennük, másrészt a menhely nem tudna több állatot eltartani. Egyetlen medve napi gondozása ugyanis közel 5000 forintba kerül. Ezért is gyűjtenek folyamatosan adományokat, valamint itt is működik a jelképes örökbefogadás - az Állatkertből már ismerős jelenség -, aminek persze van egy minimális összeghatára.

A farkasok két évvel később költöztek ide, mint a medvék. Van köztük szürke és fehér farkas is. Kisebb területet kaptak, de ez sokkal zegzugosabb, bozótosabb lakhely a macikénál. Sajnos a bundájuk elég koszos, tépett. Azt gondoltam, talán a falkán belüli rangsor kialakításakor szerezhették a sebeket, de mint később megtudtam, a kullancsok, élősködők miatt van mindez. Lévén vadállatokról van szó, nehezebb őket befogni és kezelni, mint ilyen esetekben a háziállatokat.

Az otthon egész évben látogatható, de célszerű a tavaszi, nyári időszakban jönni, amikor nem alszanak „téli álmot” a macik. A helyszínen egyébként állandóan szerveznek kiegészítő programokat, kézműves foglalkozásokat, van állatsimogató pónikkal, kecskékkel és működik büfé is. A hideg téli hétvégéken disznótorost tartanak. Parkolási lehetőség adott és a helyszínre nem nehéz oda találni, mivel a farmot nagyon jól kitáblázták a környéken.


Itt a farsang, áll a bál


2009.01.21.

Vége a karácsonyi ünnepkörnek, de nem unatkozunk. Nyakunkon a farsang, de tudjuk-e, valójában mi is ez az egész? Meddig tart és milyen hagyományokból táplálkozik? Nem, általában nem tudjuk.

A kezdetét sem nagyon tartjuk számon manapság, mindenesetre a farsangi időszak vízkeresztkor kezdődik (január 6., a víz megkeresztelése). Ezen a napon szokás leszedni a karácsonyfát. A farsangi „szezon” hamvazószerdáig tart. Hamvazószerdán a katolikusok bekenik hamuval a homlokukat, hamvazkodnak, hogy ezzel emlékezzenek arra, hogy hamuból lettek és azzá is lesznek. A hamu egyébként a bűnbánat ősi jelképe. Ezzel a nappal kezdődik a nagyböjt, amit 24 óra után gyorsan fel is függesztenek, hogy a farsangi maradékokat mind megehessék. 2006-tól ezt a hagyományt lovagolták meg az éttermek; torkos csütörtök néven kedvezményes, féláras napot biztosítanak minden évben.

Hagyományosan ilyenkor küzd meg egymással Cibere vajda és Konc király is – jelképesen a böjt és a dőzsölés bábjai. A drámajátékot kétszer játsszák el, egyszer vízkeresztkor, másszor pedig húshagyókedden, hol egyik nyer, hol a másik. Készítünk mindenféle zsíros ételt, meg fánkot. Ez az utolsó legális alkalom a nagy evésre húsvétig. Jó nagy eszem-iszomot rendezünk, ránk is fér utána a böjtölés.

Nálunk a farsangolás kialakulása a középkorra tehető. Bár olasz területen is létezett (ott inkább karneváli formában), ránk a németek jobban hatottak, így mi nem karneválozunk, mint Velencében, hanem busójárunk, leginkább Mohácson. Vagy más szóval alakoskodunk. Na, nem úgy, ahogy egyesek teszik azt egész évben… hanem például állatoknak öltözve. Vagy a férfiak nőnek, a nők férfiaknak. Ez a farsang farkának nevezett időszak legjelentősebb megmozdulása. Ez az intervallum egyébként nem hosszú, a farok szó az egész hacacáré csúcspontját jelöli és mindössze három napból áll: farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd.

Mulatnak ilyenkor sokat, még az asszonyok is, akiknek pedig egész évben tilos, de most egy estére, általában farsanghétfőn - mit sem törődve a nemi szerepekkel és társadalmi konvenciókkal -, nótázhatnak, ihatnak kedvükre. De hát az egész mulatozás arról szól, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szabályokat, az elvárásokat, ilyenkor „szabad a vásár”.

Aztán mit is csinálunk még? Hát termékenységvarázslásokat! Mindenféle mondókákkal győzködjük a gyarapodást és mulatozás közben jó nagyokat ugrunk, hogy magasra nőjön a kender. No, meg a legények a kalapjukra tűzik a kiválasztott lány bokrétáját, így hozván nyilvánosságra szándékaikat. Igen, ez a báli szezon az eljegyzések és menyegzők időszaka, ugyanis a böjti időben már tilos volt házasodni, lakodalmat tartani.

Ezen kívül még telet is temetünk legtöbbször húshagyókedden. Van, ahol farsangtemetésnek is nevezik. A telet, vagy gonoszt jelképező rongybábut, esetleg koporsót elégetjük, vagy vízbe lökjük, kinek melyik tetszik. Az egyház persze sem a mulatozást, sem a pogány babázást nem nézte jó szemmel. Hát igen, ez a termékenységvarázslás valami nagyon boszorkányos, régi dolog lehet, még a kereszténység előtti időkből való, mivel az egész farsanghoz vajmi kevés vallási ünnep kötődik, leginkább néphagyományból táplálkozik.

Mindezek tudatában töltsük kellemesen a tél végét, együnk sok fánkot, mulatozzunk és készüljünk a böjtre, ami modern kifejezéssel élve tavaszi tisztítókúrának is felfogható. 


Egy letűnt kor nosztalgiája – Weiss Manfréd Művek


2009.01.18.

Hol vannak - a már csak irodalomból ismert - régi munkáskerületek? Angyalföld, Újpest, Ferencváros… Hol vannak a tipikus házak, az emberek, akiknek az életük volt mindez? Már csak hangulatok maradtak nyomokban, nehezen észrevehető, de beton alól is kibúvó gyökerek, amikbe óhatatlanul néha-néha megbotlunk…

Csepel. A vörös. A munkás. A gyáros. De már nem büdös, mert a kémények nem okádják a füstöt jó ideje. Most Csepel a sziget, a zöld és egy letűnt éra emléke. Kinek jó, kinek nem. Mindenesetre Lenin nem áll már a kapuban zsíros kenyérrel a kezében…

A rendszerváltáskor ez a gyáróriás is megszűnt addigi formájában, privatizálták, területét elaprózták, jelenleg a jogutódokon kívül még sok kis cég működik ott. Nyüzsgés, élet van ugyan, mégis olyan, mintha kísértetvárosban járnánk. Vagy csak hozzám beszélnek ezek a régi ipari csarnokok, raktárépületek a törött ablakaikkal, vagy az üzem szomszédságában álló szolgálati házak? Történelmi tanúkként állnak itt, magukon viselik a Kiegyezést követő polgárosodás jegyeit. Az 1800-as évek végén járunk.

Látom megelevenedni Weiss Manfréd, az egykori alapító, tulajdonos munkásait. Látom, ahogy öntik az olvasztott fémet, majd később, az I. világháború alatt készítik a töltényhüvelyeket. Legördül a gyártósorról az első Csepel bicikli, Pannónia varrógép és motorbicikli. A munkások a gyár óvodáiba, iskoláiba járatják gyermekeiket, ha megbetegszenek, a gyár kórházában kezeltetik magukat. A nyári üzemszünetben dunai hajókirándulásokra mennek. Esténként a tisztviselők meglátogatják feleségükkel a Tiszti Kaszinót, a többi munkásnak pedig ott a munkásotthon, meg a könyvtár, na meg jó időben a Sportpálya és a Vízitelep stranddal.

Ezek még most is működnek. Meg a HÉV is. Kiépítését, üzemeltetését szintén Weissék kezdeményezték. Nekik köszönhető, hogy az infrastruktúra a Szigeten már a múlt század elején európai színvonalú volt mind közművek, mind a közlekedés terén, s kiépült Csepel kulturális és szociális létesítmény-hálózata.

A gyár 40 munkással indult és legjövedelmezőbb korszakában 30.000 főt alkalmazott, aztán államosították a Tanácsköztársaság alatt, majd ’44-től az SS irányította. Az alapító csak az államosítást „érhette meg”, bele is betegedett teljesen, s pár évvel egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után 1922-ben meghalt. A gyár volt az élete, amely születésétől kezdve az ország, a főváros ipari szíve volt, emellett a Szigetnek mindig adott munkát, így a csepeliek még a legnagyobb munkanélküliségben sem gyarapították az álláskeresők táborát.

A Weiss család hitvallása szerint két féle munkáltató létezik: „az egyik a pénzért dolgozik, a másik a munka szeretetéért, magasabb szempontokért – az ország közgazdasági értékeiért és a munkások jólétéért”. Ez a „humánpolitikai” hozzáállás - amely ma kivesző-félben van - ágyazott meg a későbbi gyáróriás sikereinek és fektette le a település (majdani kerület) alapjait.

Weiss Manfréd - sok egyéb kitüntetés és cím mellett - 1918-ban bárói rangot kapott. Mert úr volt, igazi, múlt századi. Hol vagytok ma Weiss, Ganz, Wekerle és a többiek?!


Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása