London Eye – magyar szemmel, Interjú Pap Ida fotóssal


2011.06.10.

pap IdaHol kezdődik a profizmus, és hol végződik az amatőrség? Lehet valaki profi amatőr vagy amatőr profi? Mi lehet inspiráló a nagyvárosi környezetben? Miért érdemes azt láttatni, amit mindennap látunk? Van-e különbség a magyar és az angliai fotósmentalitás között? A digitális fotózás sűrűjébe Pap Ida, Angliában élő „amatőr” fotós vezet, és tárja elénk szakmai hitvallását.

Hogyan, mikor találtál rá erre az útra?

Valójában 2008-ban. Addig mindenféle megfontolás nélkül kattintgattam, mint sokan mások. Nincs a történetben sem híres családi fotós, sem az újra divatba jött játék kamera, amin felnőttem volna. Csupán elhatározás kérdése volt. Belevágni csak szívvel-lélekkel akartam – vagy sehogy. Amikor minden szempontból elérkezettnek találtam az időt, megvettem az első fotóskönyvem, hogy átrágjam magam a digitális fotózás alapjain. Ezután fogadtam egy magántanárt, akivel néhány hónap alatt sikerült az elméletet a gyakorlatba átültetni. Hamar ráéreztem, mi az, ami érdekel, s mi az, ami nem… A továbbiakban már csak ennek a belső késztetésnek igyekeztem eleget tenni.

Mi az, ami érdekelt?

Akkor és most is a nagyvárosi környezet. Minél elhagyatottabb és kopottabb, számomra annál csábítóbb. A szépség esztétikai fogalma amúgy is bonyolult. Érdekesnek találom azt, ahogyan az idő és a véletlenszerű körülmények formálják a teret, ahogyan lenyomatot hagynak a dolgokon. A tárgyak és az épített környezet is mesél magáról sajátos módon. Ezt szeretném megragadni, kiemelni, láttatni. Persze látjuk mi ezeket, nap mint nap szemtanúi vagyunk a jelenségnek, csak éppen nem vesszük észre. Én ebben láttam a kihívást; „észrevetetni”. Úgy bemutatni környezetünket, ahogy még nem láttuk. Színek, számok és formák váltak a fókuszpontommá, és egyre jobban élveztem a fotózást. Ekkor készültek az urban abstract fotók.

Van olyan utcája Budapestnek, amin még nem sétáltál végig?

Biztosan van, bár a „típusokat” már bejártam. Talán ezért is éreztem úgy, hogy környezetváltozásra van szükségem, azt hiszem, ez az egyik oka, hogy Londonba költöztem. Itt az építészetet találtam ösztönzőnek, meg persze a sokféle nemzetiség elegyét, az állandó pozitív, inspiráló hangulatot. Itt az emberek roppant befogadóak. Szélesedett a látószögem is, felfigyeltem a tágabb környezetre, és igyekeztem magát a járókelőt is elhelyezni a keretben. A járókelőt, és nem az embert, ezt hangsúlyozom. A nagyvárosi fotózásban számomra nem fontos, ki van a képen, továbbra is a környezet a lényeg, amelynek az ember csak egy névtelen, véletlenszerű alkotóeleme – miközben tudjuk, ő az egész teremtője.

Ezek a fotók egyfajta nyomasztó, „egyedül a világban” érzést közvetítenek. Jól érzem?

Ha így érzed, ez nálam nem szándékolt hatás. Egyedül talán, de mégsem elveszve, nem magányosan. Az utcafotózás műfaja nem izgat, számomra a környezet puszta dokumentálása sosem volt kihívás. Szeretném, ha a fotóim tartogatnának némi titkot is, valami megfejtendőt, elgondolkodtatót. Ehhez a környezet más szemszögből való megközelítése szükséges. A tükröződések hozzásegítettek ahhoz, hogy némileg koncepciók mentén gondolkodjak, ezen az úton szeretnék a jövőben továbbhaladni.

Tetszik az efféle nyitottság. Mik a jövőbeli terveid?

Nevezzük inkább elképzeléseknek! A koncepcióban való gondolkodás az, ami igazán lenyűgöz. Ez már összetettebb alkotást és kreatív látásmódot feltételez. Hogyan lehet egy történetet elmesélni egyetlen keretben? Itt kezdődik a fotózás művészete. Sokszor manipulálom a fotóimat, nem titok – a kívánt kompozíció feltételei nem mindig adottak a helyszínen. A lényeg a végeredmény és az, hogy a végső kép közelítsen a fejemben lévő „negatívhoz”. A mai képszerkesztő szoftverek remek eszközök, és nem kívánok belemenni a „photoshop kontra manipulációmentes fotózás” erkölcsi témakörébe. A kertész érdeme sem az ásási technikájában rejlik, hanem a felásott földben. Megdöbbentő egyébként, hogy még mindig hallani negatív állásfoglalásokat az utószerkesztés „jogszerűségét” illetően – meddig beszélhetünk még fotóról, és mikortól manipulációról? Mosolyra fakasztanak azok a törekvések is, amelyek ezt próbálják meghatározni, például a pályázatokra való beküldés feltételeit olvasva: általános színkorrekció még szabad, ámde elemek hozzáadása vagy elvétele már nem! Az én olvasatomban manipulációnak számít még a színekkel való kísérletezés is, a zavaró elemek eltávolítása pedig szinte minden esetben kívánatos. A digitális eszközök már rég nem szabnak határokat, a mai fotózásban nem beszélhetünk korlátokról, csak jó ízlésről.

Az utószerkesztés létjogosultságát vitatókkal hol találkoztál? Úgy értem, ez hazai sajátosság?

Hazai sajátosság leginkább, sajnos, a rosszindulatú kritika, az irigykedés, a rossz értelemben vett, más kárára való rivalizálás. Mi, magyarok profi szinten műveljük ezt, függetlenül attól, hogy szakértői vagyunk az adott témának vagy sem. A magyar fotósoldalakat – az imént említett okokból – messzire elkerülöm. A hibák hangsúlyozása minden építő jelleg nélkül, egymás kioktatása és az állandó versengés kimondottan magyar sajátosság. Itt, Angliában nagyon támogatják a művészetet, és ezt nem csak financiálisan értem. A mosoly, néhány jó szó, önzetlen elismerés, az információ szabad áramoltatása, a másikkal való megosztása nem kerül pénzbe, mégis csodákra képes. Nem a két ország lehetőségeit szándékozom összemérni – hisz nyilván kevesebb magazin, galéria és intézmény van otthon –, hanem a mentalitást. A gyógyuláshoz vezető út ezúttal is önmagunkon keresztül vezet. Amíg a másiktól várjuk az első lépést, a helyzet megoldása továbbra is csak délibáb marad.

Mondj konkrét példát pozitív külföldi tapasztalataidból!

Sok példát tudnék felhozni, de csak egyet emelek ki. London Independent Photography – röviden LIP – a neve a közel 25 éves szervezetnek, amely számtalan lehetőséget kínál fotósoknak, legyen az kezdő, amatőr vagy profi. Megjelenést biztosít a LIP magazin oldalain, hivatalos kiállításán, szemináriumokra, workshopokra invitál gazdag programfüzettel. Önszerveződésű, „kerületi” csoportjai akciódúsak, ahol havonta egyszer élőben is tapasztalatot cserélhetnek a tagok. Témaspecifikus beszélgetések, egymás fotóinak szemrevételezése, együttműködés közös projekteken, kiállításokon, különféle programokon való részvétel rengeteg jókedvvel. A kapcsolatépítés oldottabb, mert nem öncélú, és talán ettől hatékonyabb is. Nekünk, magyaroknak egymás támogatásában, motiválásában mindenképp fejlődnünk kell.

Akkor hol is kezdődik a profizmus, és hol végződik az amatőrség?

Ez rendkívül összetett kérdés! A kedvenc mottóm ezzel kapcsolatban így szól: „minden művész először is amatőr volt”. Ez dióhéjban a lényeg, mégis ódzkodunk használni az amatőr jelzőt, mert pejoratív értelmű és beskatulyázó. Egy amerikai oldalon olvastam először, hogy profi fotósnak az tekinthető, aki az évi bevétele legalább 80 százalékát fotózásból szerzi. Az amatőr az, aki jövedelmének 50–80 százalékát nyeri a fotózásból. Mindezzel le is zárhatnánk a témát, csak éppen ezt a sablont nem lehet az európai, főleg nem a magyarországi helyzetre ráhúzni (kevés profi fotográfust tarthatnánk így számon). Nyilván valahol meg kell húzni a határvonalat, ám a „digitális robbanás” hatására annyira felhígult a szakma, hogy ezt többnyire csak „érezni” lehet. Nem hinnem, hogy a profizmus bevétel függvénye, túl sok profi kóklert látni manapság, miközben sok fiatal tehetség dolgozik áron alul. Ki számít profi fotósnak tehát? – szoktam kérdezni én is másoktól, és nagyjából azonos válaszokat kapok. Azt hiszem, a tapasztalat és a munka minősége a tényleges mérce, függetlenül az elvégzett vagy el nem végzett iskolák számától. Jó jel, ha magunk mögött tudhatunk néhány magazinban való megjelenést, kiállítást, fizetett megrendelést, ám főállású fotósként helytállni manapság sehol sem könnyű, még Angliában sem.

Léteznek tehát profi amatőrök és amatőr profik.

Viccesen hangzik, de erről van szó. Ma már mindenki számára egyenlő arányban elérhetőek az eszközök – korlátlanul. Néhány youtube tutorial es oktatódévédé után profi retusálókat, grafikusokat megszégyenítő munkákat készítenek otthonról a tinédzserek. Az egész szakma a feje tetején áll, és legfőképp semmi sem állandó. A kialakult versenyhelyzetből a kameragyártó cégek profitálnak a leginkább, és mi el is hisszük, hogy egy jó kameránál kezdődik a fotóstörténet, miközben talán épp ellenkezőleg. Annál végződik.

Hol találkozhatunk a munkáddal a jövőben?

Elsősorban az interneten, de hamarosan könyv formájában és remélhetőleg CD-borítókon is.


 

Versek a múltból - Interjú Stanczik Ervinnel


2011.04.23.

Stanczik ErvinStanczik Ervin író, költő nem új szereplő a kortárs irodalom színpadán. Írásai rendszeresen jelennek meg irodalmi lapokban, számos tudományos cikkét és tanulmányát olvashatták hazánkban és külföldön is. Emellett több műve vár kiadásra költségfedezet híján. Élete nem mentes „kalandoktól” sem; hosszabb időt töltött Dél-Amerikában a mapuche indiánok között, ami költészetén, prózáján is mély nyomot hagyott. Több mint 30 évi alkotómunka eredményéből nehéz szemezgetni, így helyettünk megtette ezt ő maga Versek a múltból című versfüzetével, amely 25 év verstermésének rövid szemelvénye.

Hogyan mutatnád be a kötetet?

A versek 15 lapban jelentek meg, többek között külföldön is. A különféle orgánumokban való megjelenésük kapcsán szeretnek elkönyvelni bizonyos politikai irányzatok követőjének, mindez nem igaz. Soha nem akartam egyetlen szekértáborhoz sem tartozni. Így persze nehezebb boldogulni…, de ez vállalt kereszt. Utálom, ha meghatároznak, hogy milyen írói vagy költői vonulathoz tartozom, hisz harminc év publikálás után én sem tudom ezt megállapítani, pedig jól ismerem magam. A kritikus vagy az irodalomtörténész akkor honnan tudná?!

A kötetben összesen két képet találunk, viszont ezek frappánsan kiválasztottak. A szerkesztő választása volt, vagy a tiéd?

NikéSaját választás. Az első, az elején ókori alkotás, Szamothrakéi Niké, metaforikus vonatkozása a kötettel kapcsolatban annyi, hogy a szobor harci hajó orrdísze volt. Modern változata a kötet közepén mintegy tematikai határt képez; Makrisz Agamemnon 1975-ös műve, jelenleg is a Mecsek tetején áll. A két képet azért választottam, mert a győzelemnél meg az igazságnál alig-alig van relatívabb fogalom. Arról nem is beszélve, hogy az emberi győzelem sok esetben a másik félnek megaláztatás, kín, halál, s nincs ez másként a művészetben sem. Az írók, művészek többsége sokszor a másik kárára próbálja saját nimbuszát-kultuszát kialakítani. Ez az oka többek között a szekértáborok szerveződésének is. Csak abban bízhatunk, hogy az utókor talán tárgyilagosabban szemléli majd a művészeket és életművüket. Van persze, aki nagyon sokára kerül az őt megillető helyre. Ilyen például Hamvas Béla, egyik kedvencem, akinek halála után több évtizeddel sem került fényes hely a „panteonban”. Másik példa, hogy a két világháború között minden irodalmár és irodalomhoz értő Thomas Mannt tartotta Európa legnagyobb írójának, holott alig kellett harminc-negyven év hozzá, és kiderült, hogy a csendben meghúzódó Franz Kafkának sincsenek kisebb érdemei. Ráadásul végrendeletében meghagyta barátjának, hogy égesse el az írásait. Szerencsére nem tette meg. Nos, miféle győzelmekről beszélünk?! Ilyen az eltorzult modern Niké-szobor is a Mecsek tetején, ami önmagában míves, jó alkotás, ám ami köré szövődött értelmezésben, kiüresíti félig-meddig (évtizedekig felszabadulási emlékműnek nevezték, csakúgy, mint a gellérthegyi pálmaágas emlékművet). Csak megjegyzem, az is elkeserítő, hogy a mai 20-30 évesek zömének, ha leírom ezt a szót: Niké, a sportcipők és a sportruházat jut eszébe, az ógörög, nemzetért vívott harci dicsőség senkinek.

Számos írás fekszik az asztalfiókodban. Ezek közül melyik az, amelyik a kiadás küszöbén toporog, amelyik az édes gyereked?

A Csendes áldozat című tudományos regényem. Az egyedi műfaji meghatározás magyarázatra szorul. Nevezetesen az élet olyan helyzetet teremtett, hogy kultúrantropológiai művembe feltétlenül bele kellett szőnöm egy magánéleti szálat is, tisztán érzelmi alapon. Csak írás közben döbbentem rá, hogy evvel a „keveredéssel” tulajdonképpen nem léptem át a kulturális antropológia határait, sőt inkább teljesebbé tettem azt az élményt, befogadást, amely Dél-Amerikában ért. 1993–1994-ben feleségemmel nemzetközi pályázatot nyertünk, s így kerültünk Dél-Chilébe, Temuco városának katolikus egyetemére, ahol taníthattunk. A sors kegyeltjeinek érezhettük magunkat, de újabb lehetőségeket kaptunk az élettől. Megismerkedhettünk Araukánia őslakóival, akik szóba sem állnak idegenekkel, s akikről megtudtam, hogy soha nem hódoltak be a spanyol fegyvereknek és hittérítőknek. Ez egyedülálló a kettős amerikai kontinensen. A „föld fiait”, a mapucsékat az egyszerű, de könyörtelen törvény tartja egybe, a hagyományaikba vetett rendíthetetlen hitük; aki a városba akar menni, winkák (hódító idegenek) közé, többé soha nem térhet vissza Araukánia fényes-fekete szántóira, tiszta vizeihez, sem családjához, rokonaihoz. Ez a mapucsék válasza az erőltetett asszimilációs törekvésekre. A mapucsék egyszerűsége, spiritualitása lenyűgöző. Közelről láthattuk életüket, s megismerhettük csodálatos nyelvüket és költészetüket. Legnagyobb esővarázsló ünnepükre is meghívott bennünket a sámánasszony, akit a szerencse sodort az utunkba. A kétnapos ünnepet – ezen a vidéken – utoljára 120 éve látta kutató. A halottkultuszukról, a sámánbeavatásról s fekete mágiájukról is beszélt nekünk a törzsfő. A könyv második részében az ősi Peruba vezetem az olvasókat. A nagyjából fél évezredenként felbukkanó s eltűnő kultúrák egymásra rakódott nyomaiból próbálom összerakni a réges-régi Peru történetét; a Nazca-fennsík titokzatos eredetű, gigantikus rajzolatai, az Icai-sivatagban fellelt karcolt indiánkövek, az alig-alig értelmezhető preinka szőttesek a prekolumbiánus időszak talányai. Emellett találunk élő őshagyományokat is, mint a Virgen de la Candelaria egy hónapig tartó kavalkádszerű ünnepét, amelyben sok ezer év furcsa, groteszk elemei tornyosulnak egymásra. Utolsó, többnapos hajóutunk a kontinens legdélibb szegletébe vezetett, a Tűzföldre, ahol a kiirtott tűzföldiek közül megmaradt 11 (!) kaweshkar bennszülött egyikével sikerült beszélnünk, de a többi, közel száz esztendeje kipusztított tűzföldi indián etnikum megdöbbentő hagyományairól és szokásairól is beszélek. A sok fénykép között, amelyet készítettem, némelyik rendkívüli ritkaság, igazi tudományos érték.

Harmincévi alkotómunka után hogy határoznád meg magad?

Úgy néz ki, hogy novellista poéta vagyok. A családregényen kívül minden irodalmi és publicisztikai műfajban megpróbáltam magam.


A verseskötet korlátozott számban még kapható. Megrendelhető az alábbi címen:

Ez az email cím védett a spam robotoktól. Bekapcsolt JavaScript szükséges a megtekintéséhez. , ára: 1200 Ft + postaköltség


Gospel-unicum


2009.03.30.

 

Ha valaki szereti a gospelt, akkor legalább egyszer hallania kell Dávid Viktóriát. Akkor is meg kell hallgatnia, ha szereti a nyugatosok verseit - mondjuk megzenésítve, esetleg Kodályt, a műdalokat, bordalokat, vagy musicaleket, operaáriákat… A paletta széles, de Viktória szerelme mindig a gospel marad. Azt mondják róla, ő a fekete hangú fehér énekesnő…

 

Dávid ViktóriaHa megkérdezem, hogy ki ő valójában, azt mondja, elsősorban gospel-énekes, de sokszor más műfajoknak sem tud „ellenállni”, mint például a magyar népdal ihletésű Kodály Zoltán daloknak. Törekvéseiben komoly ösztönzője is akadt édesanyja személyében, aki egykor Kodály-tanítvány volt.

Így nőtt fel Viktória zongorakíséretre egy budapesti nagypolgári miliőben, alapvetően muzikális környezetben, ahol tanítványok jöttek-mentek, skáláztak, szolmizáltak. Mivel édesanyja életének szerves része volt a zene, Viki szinte a levegővel szívta magába a Dallamot. Énekesi tanulmányait kifejezetten a spirituálék és gospelek világának hazai megismertetése és megszerettetése motiválta.

 

A gospelt sokan ismerni vélik; előttük - a szó hallatán - templomban éneklő feketék homályos képe villan fel.  Majdnem… Valójában maga a szó jó hírt, örömhírt jelent, egyébként pedig evangélium ihlette dal, amely a fekete bőrű afro-amerikai lakosság körében terjedt el. Szövegében vannak ugyan ó- és újszövetségi írások is, de általában szabad, közvetlen beszélgetések Istennel.

Egyszóval ez egy vallásos dalforma, ami a ’20-as évek amerikai nagyvárosaiban, a feketék által lakott negyedek templomaiban született. Noha a fekete spirituáléból nőtt ki, annál frissebb lüktetésű, ritmikusabb. Aztán keveredett még kicsit a blues elemeivel is és a mai formája pedig a fekete vallási közösségek istentiszteleteinek elmaradhatatlan része.

Nem árt tudni, hogy a gospelnek van egy másik ága is: a fehér vagy kortárs keresztény könnyűzene. Modern változatát gyakran hallhatjuk templomokban és hangversenytermekben is.

A műfaj egyébként eléggé elismert, hiszen a Grammy-díj kategóriái közül is többet „megnyert”. Érdekes például, hogy Elvis Presley egyik Grammy-díját a How Great Thou Art című slágerrel nyerte el, ami nem más, mint egy gospel dal.

Létezik azonban külön szakmai elismerés gospel-zenészek számára is, ez a Dove-díj, és a Lyra-díj, amiket szintén évente osztanak a műfaj jeles képviselői közt. Ilyen Líra-díjat kapott Viktória is 2002 húsvétján mint egyedüli gospel-szólóénekesnő, amit nem csak saját, hanem a műfaj elismerésének is érez.

Koncertjeivel itthon és külföldön is képviseli ezt a sajátságos műfajt. Több önálló spirituálé-gospel estet is tartott. Eddigi fellépései során mindenhol azt tapasztalta, hogy ez a zene teljes mértékben megnyeri a közönség figyelmét és tetszését. Így volt ez a Szigeten is jelentős hallgatóság előtt, de a személyes kis kamaratermekben sincs máshogy.

Részemről nem akarok elfogult lenni és nem is tudok, mivel az én szerelmem nem a gospel. Viszont néztem ezt a nőt miközben énekelt és láttam, hogyan ragadja magával a dal, hogyan szűnik meg körülötte az idő, a tér és csak ő létezik a színpadon, meg az ének, amiben teljesen feloldódik… Ezt az élményt kívánom mindenkinek.

 

Dávid Viktória következő fellépése a Költészet Napja alkalmából Nagykátán lesz.


Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása