Prágai tavasz – a cseh főváros szürreális szemüveggel


2013.03.07.

Ködösen rémlik csak fel emlékeim homályából a régi prágai megállóm, átutazóban másik két nagyváros közt. Akkori önmagam röpke pár óra után elhamarkodottan nyugtázta, ez itt egy másik Budapest. Minek eddig utazni, ha ilyet otthon is láthatok? Valahogy mégsem hagyott nyugodni az emlék, s majd’ húsz év múlva vonatra ültem. Az élmény olyan álomszerűen valótlan, mint a Szerb Antal-féle velencei kaland, persze más értelemben, de itt is a sikátorokkal kezdődött minden…

…és az ötvenes úrral, akibe szorult annyi élet, hogy hangosan merjen nevetni egymagában is, ha éppen egy mulatságosabb részt olvasott a könyvében. Jóízűen, gurgulázva kacagott, s olykor kendőzetlen, de egyáltalán nem tolakodó pillantásokat vetett felém. Az egész út alatt egyetlen szót sem váltottunk. Leszálláskor mégis régi barátként búcsúzott, felsegítve rám a kabátot. Errefelé vannak még múlt századi urak. Kérés nélkül csak érkeznek valahonnan, majd ugyanilyen hirtelen el is tűnnek. Ahogyan a Berlinben dolgozó cseh fiú is, aki a saját nyelvemen szólt hozzám. Bár a dolga más irányba vitte volna, elkísért Csodaországba, ami nem volt más, mint a prágai vörös lámpás negyed.
Itt volt ugyanis a szállásunk, ami cseppet sem zavart volna, ha a hely bejáratát is megtaláljuk. Az őrangyalunk eltűnt, de előtte a telefonszámát gyorsan egy cédula hátuljára firkantotta, amikor meglátta a környéken hemzsegő feketéket, akik arra voltak hivatottak, hogy a férfiakat betessékeljék – nem éppen úri módon – a különféle lokálokba és kukkolókba. Prostituáltak és kétes alakok. Felöltöttem a „nem vagyok könnyű préda” alakomat, így megkíméltek minden inzultustól. A hostelt tábla jelezte egy látszólag üzemen kívüli, hatodrangú „mulenruzs” aljában. Vaksötét. Átvágtunk a lányok táncos ketrecénél a kukkolókabinok mellett az udvaron. Sehol semmi. A megadott telefonszámon nem vették fel. Nem volt más hátra, mint hogy lemondjuk a szállásunkról, és új hely után nézzünk. Éjjeli Prága, éjjeli menedékhely nélkül, csomagokkal. Valahogy mégsem tudtam bosszankodni, a hely különleges arcát mutatta a szokatlan időben. A szó szoros értelmében a fél várost bejártuk éjszaka. A Mucha Múzeum, a szecessziós épületek, a régen házszám helyett használt szimbólumok, amikről a házak a nevüket kapták, egyszóval a város miliője már mutatta magát. Intettek felénk az évszázadok során réteges üledékként a városképre rakódó történelmi és művészettörténeti korszakok.
Péntek estéhez képest viszont feltűnően kihaltak voltak az utcák. Hol az élet? Valahol biztosan zajlik. Amikor hirtelen egy utcára nyíló ajtón kicsapódott egy angolforma fiú, amolyan college stílusban öltözve, s végighányta az utcát. Hirtelen a westernfilmek kliséjelenetei jutottak eszembe. Csak az tűnt fel a fiúnak, hogy némelyik kocsmában lehet dohányozni, nem úgy, mint náluk. A kocsmák itt nem mindig zárnak be éjfélkor, kettőkor, felesleges ostobára innia magát két óra leforgása alatt. Most már tudtam, az éjszakai élet nem az utcán zajlik, hanem a zegzugos sikátorok félhomályos kis kocsmáiban. Legalábbis abban a városrészben.

Már a zsidó negyed határán haladtunk az Óváros felé. A piros villamos még járt, csörömpölve haladt el mellettünk. Vagy fél tucat helyen érdeklődtünk szoba után. Telt ház, közös hálóterem vagy ötcsillagos ár kétcsillagos színvonalért. Végtelennek tűnt az idő, mint Odüsszeusznak, aki évekig tartott hazafelé, de a lényeg mégis az utazás maga. Bejártuk a főtereket, láttuk a régi városházát, Görgey Artúr egykori lakóházát és a legtöbb nevezetességet. Éjfél körül járt már az idő, amikor találtunk egy szobát a Rió nevű kétes kinézetű bár mellett. Négyágyas. Lealkudtuk az árat, és „privatizáltuk” a szobát két főre. Itt aztán viszont zajlott az élet az utcán. Külföldi fiatalok részegen, lármázva mulattak, drogárusok bonyolították kendőzetlenül ügyleteiket. Lüktetett az élet. Olyan hangzavar volt, mint nappal egy zsúfolt forgatagban. Mindegy volt. Bezuhantam az ágyba, fogalmam sem volt, hol vagyunk valójában. Reggel láttam csak, hogy az ablakunk előtt barokk csigák kunkorodnak a timpanonok oldalán. Igazi meglepetés volt. Meg a meleg zuhany és a forró kávé. Ennyi elég a boldogsághoz.
Felkerestük ismét a vörös lámpás negyedet, ahol kis segítséggel két kukkolókabin között megtaláltuk az eredeti hostelünk bejáratát. A tulajt alsógatyában találtuk, akkor ébredezett két nővel az oldalán. Minden telefonhívásunkat tagadta, és a saját szobáját kínálta nekünk. Azt hiszem, elég elszánt lehettem, mert kiszedtem belőle a kifizetett előleget, és leléptünk.

A kötelező látnivalókat kipipáltuk, de sosem ezeket keresem. Hosszú időt töltöttünk a Mucha és Dalí Múzeumban, de a Szerb Antal-i utazás folytatása a Kutna Hora-i kirándulás volt.

A fővárostól 70 kilométerre fekvő kis faluban pár UNESCO-listás középkori templom mellett található az úgynevezett csonttemplom. A pestis nem kímélte Európát, ezen a vidéken is végigsöpört pusztítva, rengeteg áldozatot szedve. A templomot jórészt a pestisben elhunytak csontjaival díszítették. A csillár, a gyertyatartók, a fali díszek mind az emberi lét mulandóságát, testünk törékenységét hivatottak hirdetni. Két kamra – padlótól a plafonig – egymásra pakolt koponyákból és csontokból áll. Az utcaszint alatt a lehelet meglátszik a levegőben, és a halállal folyton kártyázó Ulpius testvérek jutnak eszembe. Az életünk apróságokon múlik, konkrétan például – ahogy a kezembe fogok egy koponyát – egyetlen nyakcsigolyán. Tudom, mit illene éreznem, mégis csodálattal tölt el a csillár, amelyben az emberi test valamennyi csontja megtalálható. Gyönyörű virágok készültek csípőcsontokból és gyertyatartók lábszárakból. Ha meghalok, inkább szeretnék itt dísz lenni, mint hogy kukacok eledele legyek.

A pestis egyébként a prágai zsidó temetőt is híressé tette. Annyi áldozatot szedett a fekete halál, hogy kénytelenek voltak 12 szintig temetkezni egy zsebkendőnyi területen, így a sírkövek közt szinte lépni sem lehet.

A szürreális utazás a Karmeliták utcájában teljesedett be. Fogalmam sincs, hogyan kerültünk oda, sokadszorra tévedtünk el, ha lehet így mondani: szándékosan. Hagytuk magunkat beleveszni az utcák merőlegeseibe, párhuzamosaiba. Így kerülhettünk a Karmeliták kanyargósába…

Ha már karmeliták, akkor Avilai Nagy Szent Teréz, aki valahogy mindig megtalál – valószínűleg ezért találtuk magunkat a Győzedelmes Boldogasszony templomában, ahol jobbról Teréz szobra figyelt rám, balról pedig ugyanő egy festményről, a már ismert szívét átszúró nyíllal. A jobb oldali mellékoltáron a csodatévő Prágai Kis Jézus viaszszobra áll egy üvegszekrényben, ruhácskába öltöztetve. „Véletlenül” ez az egyik legjelentősebb katolikus ereklye. A mennyezeten azon országok címerei sorakoznak, ahol elterjedt a Kis Jézus-szobor kultusza. A fejünk fölött a magyar címer… A szoborhoz a világ minden tájáról érkeznek zarándokok.
Sok időnk nem volt felocsúdni az ámulatból, mert hirtelen egy istentisztelet közepén találtuk magunkat. A mise olaszul folyt, Umbria és Toscana hangulata legyintett meg. Sosem volt részem ilyesfélében: egy nővér ült közénk gitárral, és annyira közvetlenül játszott, énekelt nekünk és velünk, hogy kedvem lett volna megcsókolni és táncra perdülni. Az egész olyan élmény volt, mintha Néri Szent Fülöp lenne köztünk, vagy, ahogy többen ismerik a Legyetek jók, ha tudtok című filmből; Fülöp atya. „Pacem” – fogtunk kezet a többiekkel, és kábultan léptünk ki az utcára, mintha valami véletlen csoda történt volna velünk.

A dolgokat csak hagytuk maguktól történni, ahogy az Utas és holdvilág Mihálya is engedett a sorsnak. Így történt, hogy beleszerettem abba a csúnya fiúba, aki olyan szenvedéllyel játszott egy tangóharmonikán. Beleszerettem a szenvedélyébe, abba az átélésbe, amit én is olyan jól ismerek…

S végül cseh utunk keretet kapott a két véglettel. Kezdve a viruló, hedonista élettel, majd a „memento mori” hűvös leheletével. Mindennek végére pedig egy különös áment kaptunk.


 

Ciprus – ahol a kultúrák találkoznak


2011.04.19.

Mára nálunk is kedvelt nyaralóhely lett Ciprus – Budapestről repülővel három és fél óra alatt elérhető, és mint európai uniós tagországba elég az utazáshoz csupán egy személyi igazolvány. Aki tengerpart nélkül nem élvezi a nyaralást, annak mindenképp ajánlott. A repülőről leszállva Larnakán vagy Pafoszon azonnal mellbe vág a mediterrán éghajlat páradús levegője, de ezt hamar megszokja az ember. Körülöttünk mindenhol pálmák, leander- és hibiszkuszbokrok integetnek.

Történelem dióhéjban

Ajánlott taxit rendelni vagy gépkocsit bérelni, hogy a reptérről bejussunk a városba, mivel a szigeten is csak jobbára gépkocsival tudunk közlekedni, ugyanis a tömegközlekedés Cipruson nem gyakori, a távolsági buszjáratokra nem nagyon lehet számítani, kevés helyre közlekednek és ritkán. Az autóbérlés viszont csak gyakorlott vezetőknek ajánlott, ugyanis a szigeten, mint Angliában, az út bal oldalán közlekednek.
Sokan csak a görög részre látogatnak, pedig érdemes átutazni a török oldalra is (ehhez útlevél szükséges). Könnyedén átkelhetünk egyik oldalról a másikra a fővárosban, Nicosiában (másik neve Lefkosia). Csak végig kell sétálnunk a Ledrán – ez megfelel a budapesti Váci utcának –, és a korzó végén találjuk az átkelőt. A törökök régi barátjukként tekintenek ránk, mit sem törődve azzal, hogy mi nem szívesen emlékszünk a 150 éves török uralomra – ám vendégszeretetük elvarázsol.

A szigeten görögök és törökök élnek – de nem békében egymás mellett, ugyanis 1974 óta Ciprus megosztott. Ennek hátterében az áll, hogy Görögországban 1967-ben olyan vezetés került hatalomra, amelynek a Makariosz érsek vezette Ciprus nemkívánatos partner lett, így 1974-ben egy görögök szervezte puccs zajlott le CIA-támogatással. A görög nép mindvégig az enosziszban bízott, azaz a ciprusi–görög unióban. Pár nappal a puccsot követően azonban a törökök – megakadályozván az egyesülést – elfoglalták a sziget északi részét, majd 1983-ban kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amit Törökország kivételével azóta sem ismer el egyetlen más ország sem. Így a „határátlépésnél” külön kis cédulán kapunk igazolást a belépésről, az útlevelünkbe nem jegyezhetnek be semmit. Ezt a kis cédulát kérik felmutatni a kilépésnél is, ezért meg kell őrizni.

1974 óta tehát az úgynevezett Attila- (tűzszüneti) vonal osztja ketté a szigetet. A sors fintora, hogy noha Makarioszt nem sikerült megölniük (csak később halt meg, katonákkal őrzött sírja megtekinthető a Tróodosz-hegységben) és az enoszisz is csak álom maradt, sok volt a kitelepítés, másokat elfogtak, megöltek a törökök, az emberek menekültek egyik oldalról a másikra. Sokan vesztették el termőföldjeiket, ezáltal megélhetésüket. A gazdaság a görögök szorgalmának köszönhetően azonban pár év után újra fellendült, ma is virágzik a turizmus mellett.
Az ENSZ békefenntartó erői, köztük magyar katonák is, évtizedek óta állomásoznak a szigeten és tartják szemmel az Attila-vonalat. Ciprus egyesítésére már többen, nemegyszer kísérletet tettek, de az álláspontok cseppet sem közeledtek, így maradt minden a régiben.

Kulturális sokszínűség

Ennyit a történelemről, tegyünk most egy kis kulturális kitérőt! A történelem ugyanis nemcsak kettős kultúrát hozott magával, a szigeten nemcsak görögök és törökök éltek, hanem angolok, majd franciák (luzinyánok) is az 1100-as évek végén, később genovaiak és velenceiek. Így keverednek az építési stílusok; a keleti, a gótikus, szintúgy a vallások, az iszlám, a katolikus és görög katolikus.
A Tróodosz-hegység gyönyörű freskódíszes templomokat rejt, mint például a Kykkos-kolostor, érdemes megnézni, főleg, ha a rekkenő hőségben egy kis hűvösségre vágyunk, ugyanis a hegyekben több fokkal hidegebb van, mint a tengerparton. Télen még hó is szokott esni, a helyiek ide járnak síelni. A Tróodosz legmagasabb pontja az Olympos (1952 méter). Érdemes ide ellátogatni, azonban a csúcsra nem juthatunk fel, mert azt egy katonai bázis foglalja el. Számos kis vízesésben gyönyörködhetünk – bár az élményt rontja a tudat, hogy ezek mesterségesek. 

Ha a tengerparton szeretnénk maradni, akkor is akad látnivaló bőven, például Larnakán (Lárnaka), Limasszolban (Lemesos) és Pafoszon (Páfosz) is található épen maradt középkori erőd. Pafoszon megtekinthetjük a híres mozaikokat és „királysírokat”, amelyek a közhiedelemmel ellentétben nem királyi sírok, hanem királyi gazdagságúakat. A sírrablók itt is gyorsabbak voltak, mint a régészek. A kevés megmaradt kincset múzeumba szállították, így ma már csak az üres sírhelyeket nézhetjük meg és csupán sejtésünk lehet arról, milyenek is lehettek teljes valójukban.
Pafosz is Limasszol között kötelező látnivaló az ókori Kourion romja. Pontosan olyan ez a hely, mint amilyen a prospektusokban látható; amfiteátrum, dór és ión oszlopok, lakóház-, szentély- és fórummaradványok.
Larnakán semmiképp ne hagyjuk ki a látnivalók sorából a Szent Lázár-templomot. A Biblia szerint Jézus feltámasztotta Lázárt, aki ide menekült a zsidók elől és püspökké szentelték. Amikor harminc év után (másodszor is) meghalt, erre a helyre temették. Maradványait 890-ben fedezték fel, s el is szállították innen, ám a kőszarkofágja megtekinthető az alagsori kriptában.
Ha meguntuk a sok látnivalót és szeretnénk kikapcsolódni, akkor látogassunk el Agia Napára, amelyet a világ legnagyobb partivárosai közt tartanak számon. Itt fényes nappal is folyik a pezsgő, a szórakozóhelyek különféle kedvezményekkel, ingyen itallal és medencével csalogatnak, szól a zene és a multinacionális közönség egyszerre élvezi a habpartikat, a tengert és a napfényt. Igaz, az átlagéletkor nem túl magas, gyermekes utazóknak és csendre vágyóknak nem ajánlott, viszont egyszer mindenképp érdemes kipróbálni.

Ha valaki úgy dönt, inkább a török oldalt szeretné felfedezni, itt is akad bőven látnivaló. Famagusta (Magusa) városának is gyönyörűek a maradványai, romtemplomok, régi városfalak.
Az északi partvonal mentén bőven találunk vadregényes, épen maradt védelmi várakat, keletről nyugat felé haladva Kantarát, Buffaventót és Hilariont. A kilátás lenyűgöző a Kyreniai-hegység ormairól, közel 1000 méteres tengerszint feletti magasságból. Közben útba ejthetjük a Karpasz (Karpas)-félszigetet, ahol a tengeri élővilág csodálatos. Háborítatlan, védett partjaira járnak a teknősök költeni, ezeket a részeket védik is – szürkülettől hajnalig le vannak zárva.
Kyrenia (Girne) is megfelelő hely a kikapcsolódásra és kulturális programokra. Kis öbölkikötője hangulatos, érdemes itt beülni egy kávézóba, és átadni magunkat a hely hangulatának. A kyreniai vár is csodaszép, arról híres, hogy itt található a világ legrégebbi hajómaradványa Krisztus előtt 300-ból, egy speciális hőszabályozott teremben tartják üveg alatt. A közeli vizekben süllyedt el, mígnem 1967-ben egy búvár fel nem fedezte. Szállítmányából ítélve kereskedőhajó lehetett.
Ha sok volt már a városnézésből, de aktív pihenésre vágyunk, próbáljuk ki a búvárkodást, vagy a rengeteg vízi sport egyikét, amire szinte minden nagyobb fürdőhelyen lehetőségünk nyílik.

Semmiképp se hagyjuk ki a helyi ételeket, elsősorban a mezét, ami sok apró fogás sorozatát jelenti. A fogások között biztosan szerepel a halloumi sajt – ami kicsit gumis megsütve, de füstölt zamata kiváló – és a humusz, ami nem más, mint csicseriborsó-püré. Mindezt leöblíthetjük egy helyi sörrel (Keo) vagy az itteni törkölypálinkával, a zivaniával. Aki szereti a kávét, próbálja ki a ciprusit – amit mi csak török kávénak hívunk; az őrlemény a csésze aljára ülepszik, ne próbáljuk meg fenékig kiinni!
A nyaralásunk alatt bármit tervezünk, ne feledjük, hogy itt is, mint a mediterrán országokban, dél körül kezdődik a szieszta, amikor a legmelegebb van, mindenki visszahúzódik a hűvös szobába, vagy az árnyékban sakkoznak és kávézgatnak, az élet megáll, a boltok bezárnak.
A helyiek mentalitása merőben más, mint a túlhajszolt nyugati világban, itt az élettempó is lassabb, és legtöbbször mindenre csak annyit mondanak: „daxi”, ami körülbelül annyit tesz, hogy „rendben”, esetleg hallhatjuk még, hogy „avrilo” (holnap), amolyan Pató Pál urasan.
A sziget közbiztonság szempontjából kiváló, annak ellenére, hogy rengeteg a bevándorló (a bolgár, román, indiai, Fülöp-szigeteki); ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy a sziget nem tranzitország.


Hasznos információk

Pénznem: euró, a korábban használatos ciprusi font már nincs forgalomban
Hivatalos nyelv: görög és török, de általában beszélnek angolul
Munkaszüneti napok: szerda és vasárnap
Nyitva tartás általában: 10–14, 17–21 óra, szombaton 13–14-ig
A csapvíz iható, de nem javasolt
Kötelező védőoltás nincs, de ajánlott a hepatitis A, B elleni, ugyanis a tenger gyümölcsei lehetnek fertőzöttek
Repülőjegy ára: akciósan 30 ezer forinttól
Szállás: olcsóbb szállodát már találhatunk közel a parthoz is 24 euró/nap-tól, reggelivel


„Hotel ajánló”


2009.01.25.

 

Nemrégiben arra vetemedtem, hogy eltöltsek két estét egy wellness hotelben. Nem akartam a fővárostól messze utazni, ezért választottam a ráckevei Kék Duna Wellness Hotelt. Nem kellett volna…

 

Már a megérkezésem sem volt túl pozitív élmény, mivelhogy a honlapon feltüntetett megközelíthetőséggel ellentétben az utazásom nem fejeződött be azzal, hogy leszálltam a HÉV-ről. Ezzel a helyszínen szembesültem. Süvítő szélben, hóesésben, csomagokkal vágtam át a fél városon, miután még helyi járattal is zötykölődtem, majd egy Duna-hídon mentem át, ahol a már-már orkánszerű szél nemcsak, hogy kifordította az ernyőmet, hanem nemes egyszerűséggel el is törte. Hát így érkeztem meg. Elázva, kifulladva.

A recepción kedves kislány fogadott, el is hadarta a betanult ismertető szövegét fél perc leforgása alatt, én meg csak pillogtam jobbról balra, hogy hol a londiner. Ja, kérem, sehol. Körbe sem vezettek, meg sem mutatták, mi hol van, gondolták exploráló típus vagyok.

No, mindegy, szuggeráltam, hogy akkor is jól fogom érezni magam. Talán ez még össze is jött volna, ha a szobába lépve nem támad az az érzésem, hogy jegesmedvék tenyész helyére érkeztem, ugyanis a fűtés le volt kapcsolva teljesen. Nem értem én ezt; hetekkel ezelőtt bejelentkeztem már. Ámbár lehet, hogy hatalmas költségnövekedést okozna a hotelnak, ha érkezésem előtt egy órával feltekernék a radiátort. Vagy legalább a légkondicionáló távirányítójába tehettek volna elemet, hogy egy kis meleg levegőt tudjak fújatni a szobába, de ez is hiányzott. Engem viszont már keményebb dolgok is edzettek eddigi életem során, így egyelőre még nem vesztettem el a lelkesedésem. Gondoltam, amíg jégkamrám kicsit felmelegszik, lemegyek ebédelni az étterembe. Itt hirtelen iskolai menza hangulat kerített hatalmába, amikor a felszolgáló közölte, hogy kétféle menüből lehet választani. Punk-tum. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hozatok egy pizzát futárral. Végül nem tettem és el kell ismernem, az étellel nem volt gond. Na, de hogy egy unicum 950-be kerül, csöppet túlzásnak érzem, amúgy a hotelben mindennek körülbelül hasonló árfekvése volt.

Az ebéd utáni kávémmal felvonultam a bárba, hogy elszívjak egy cigarettát. Ebben a bárban körülbelül tízen tudnak leülni, így viszonylag sűrűn képes kisebb fajta füstölgő tömeg összegyűlni. Ez több szót nem is érdemel.

Szobácskám még mindig sarkvidéki állapotban találtam, így hirtelen ötlettől vezérelve átöltöztem, lementem az edzőterembe egy kicsit mozogni, hátha felmelegszem. Az edzőterem a wellness részleggel azonos légtérben van, így irdatlan nehéz pára fogadott, amikor beléptem. Nem tudom, ebben a klímában képes-e ember bármilyen fizikai erőfeszítésre. Én mindenestre megpróbáltam a futópadon, amit nem tudom, hogy használt-e már valaki előttem, azonban annyi biztos, hogy aki döntött erről a „beruházásról”, az nagyon költségtakarékos megoldást választott, vagy semmit nem értett a testmozgáshoz. Esetleg mindkettő. Aztán a futás után be is fejeztem az edzést, mivel a taposógép működésképtelen, a multifunkciósnak nevezett erőgépbe pedig acélsodrony helyett gumikötelet fűztek – fogalmam sincs, milyen megfontolásból. Egyébként a csöppnyi helyiségbe bezsúfoltak még egy csocsó asztalt, amihez nincsen golyó, meg egy ládányi gyerekjátékot, hadd játszanak a gyerekek a több tíz kilós súlyok között.

Na, ebből elég. Nézzük a wellnesst! Hogy külön kell szólni, azért, mert nem megy a szauna?! Hogy a gőzfürdő nem üzemelt egész ottlétem alatt?! Már szinte fel sem tűnik. Az már inkább, hogy a medence sarkában vastagon összecsapzódott a meghatározhatatlan korú kosz, homok és nem akarom tudni, miegymás.

Ezek után már az is elégedettséggel töltött el, hogy a szobám felmelegedett. Nem is zavart egyáltalán, hogy franciaágyam két összetolt ágy volt. (Csak most értettem meg az angolok double bed - twin-bed problematikáját.)

A kilátás egyébként gyönyörű, Dunára néző ablak, a folyam túlpartján templom, szomorúfűzek és ünnepi kivilágítás. Erre koncentráltam. Muszáj volt, ugyanis TV-t nézni sem tudtam, a csatornák élvezhetetlen minőségben jöttek be.

A következő impulzus a reggelinél ért. Lehet, hogy én vagyok nagyigényű, de szeretem, ha zöldséget is találok a svédasztalon. Ez pedig 10 perccel a reggeli megkezdése után sem volt fellelhető, csak utólag hozták ki. Nem nehéz kitalálni, hogy a személyzet nem készült el mindennel az étkeztetés megkezdéséig. Persze értem én, hogy teltház van, mindenki feszült és már leadná a műszakját. Értem és látom is, sőt saját bőrömön tapasztalom, amikor másnap egy szimpla kicsekkolás fél órámba telik. A recepció előtt hosszan kígyóznak a távozni szándékozók sorai, mégsem állítanak be még egy recepcióst a pultba. Egyetlen lányka küzd a fásult tömeggel. Mire sorra kerülök, már csak az jár a fejemben, hogy percek kérdése és megszabadulok ettől a helytől, észre sem veszem, hogy elkalandozott lánykánk parkolási díjat is felszámol. Ezt azon túl - hogy minimális fáradtságot sem vesz, hogy rákérdezzen, kocsival jöttem, vagy sem, csak automatikusan nyomja a sablon-számlát a gépből - azért is tartom felháborítónak, mert bejelentkezéskor kitöltettek velem egy adatlapot, amin arra is rákérdeztek, van-e kocsim. Itt világosan, egyértelműen kiderült, hogy nincsen. Hiszen ezért szenvedtem el az ide utazás BKV-s és helyi járatos viszontagságait, aminek élménye nagyon is élesen él az emlékezetemben. Na, mármost, ha ezt kénytelen voltam elszenvedni, akkor az az 1000 Ft is a húsomba vág, amit jogtalanul számolnak föl. Mintha egy jól fűtött terepjáróval gördültem volna be elegánsan a parkolóba… De már semmi nem volt érdekes, csak menni innen minél hamarabb és soha vissza nem jönni, még akkor sem, ha 10%-os kedvezményes kuponnal próbálnak visszacsalogatni…


Hazaérvén kicsit körbenéztem a neten – tudom, a kiruccanásom előtt kellett volna – és mit látok? Másoknak is hasonló a véleményük a helyről. Gondoltam, írok a hotel honlapjára pár építő jellegű észrevételt, de a kedves vendégnek nem adják meg a véleménynyilvánítás sanszát.

Így jobb híján álljon itt ez a kis történet okulásul mindenkinek, aki jó dolgában hosszú hétvégére szánja el magát ebben a 4(!?) csillagos hotelben.


Barátlakások


2009.01.07. 

Tihany. Régi nyaralások színhelye, Balaton, komp, kecskekörmök, Belső-tó, bencés apátság, no meg a mára már halott visszhang. Ennyi lenne? Azért vannak még ott kincsek, amiket nem becsülünk értékük szerint.

Már a tihanyi alapítólevélben is szerepeltek a barlanglakások, amiket az Óvár nevű hegy keleti oldalába vájtak. Ez a hegy vulkáni eredetű, bazalttufa, amit különösen könnyű megmunkálni. Úgy tartják, hogy a remetelakások ukrán földről származó XI. századi, bazilita szerzetesek munkái. De hogyan kerültek hazánkba görögkeleti szerzetesek? I. András királyunk telepítette be őket. S hogy miért pont őket? Valószínűleg felesége, Anasztázia kijevi nagyhercegnő hatására, aki egyébként Bölcs Jaroszlav leánya volt.

A remetetelep egyébként igen nagy cellacsoport volt, kialakítottak itt ebédlőt, kápolnát, lakócellákat, valamint temetkezési helyet is. Sajnos 1952-ben nagyobb sziklaomlás történt, a barátlakások nagy részét betemette. Ma már csak három lakás maradt úgy-ahogyan épségben.

Innen nem messze található még egy nevezetesség, Tihany egyetlen forrása, a Ciprián-forrás, amit korábban Orosz kútnak hívtak, a szerzetesek innen hordták a vizet.

2003-ban a Tihanyi félszigetet Európa Diplomával tüntette ki az Európa Tanács. Ezt a kitüntetést, ami egyben védettséget is jelent, olyan területek kaphatják meg, amelyek geológiailag, biológiailag, vagy tájképi sokféleségük miatt kiemelkedők. Igaz, hogy ez a cím elsősorban természeti értékek védelme iránti elkötelezettséget jelent, viszont mivel Közép-Európában ez az egyetlen fennmaradt remete telep, nem ártana több figyelmet fordítani erre is.

Az egész hely mesebelien vadregényes, főleg, ha nem turista szezonban látogatjuk meg, hanem például télen, amikor a hegy sejtelmes ködbe burkolózik és egy lélek sem jár erre a keskeny ösvényeken. A forrás halkan csobog, a borostyán mindent befut és az ódon sziklafalak között misztikus képzeteink támadnak arról, hogyan is élhették mindennapjaikat itt a szerzetesek, távol a város zajától.


Regisztráció / Bejelentkezés

Nyelv váltása